Augusztus 20-a Budaörsön – Wittinghoff Tamás ünnepi beszéde

  • Budaörsi Infó
  • 2013 augusztus 21.
budaors_2013_augusztus20_wittinghoff_tamas

2013. augusztus 20-án, 9 órától zajlott a Szent István napi városi ünnepség a Templom téren. Wittinghoff Tamás polgármester államalapító királyunkra emlékezve így fogalmazott beszédében: “Nem keverte össze az erőt az erőszakossággal. Következetesen és igazságosan járt el, a törvényt mindenkivel megtartatta, a jogszabályokat nem a saját szűk köreire szabta, és nem változtatgatta. Stabil viszonyokat teremtett.”

 

 

 

Hogy mit gondol egy nép a saját múltjáról, az ugyanannyira meghatározó, mint az, ami valójában történt. Szerencsés sorsú és egészséges öntudatú népeknél a többség által alkotott múlt-kép egybeesik a tudományosan igazolt valósággal. Lehet persze olyan múltat is álmodni, ami jól hangzik ugyan, csak éppen nem igaz, de mindezért drága árat kell fizetni. Sikertelen népek káros szokása az, hogy a jelen kudarcai elől menekülve a dicső múltban keresik az önigazolást.

Szerencsére nekünk, magyaroknak a sok balszerencse mellett bőven akadnak a történelmünkben olyan időszakok, amelyekre mindenféle szépítgetés nélkül méltán büszkék lehetünk. Ilyen korszak az államalapítás időszaka is, amikor véglegesen eldőlt, hogy sok más pusztai néphez hasonlóan mi nem tűnünk el nyomtalanul a történelem süllyesztőjében, hanem sikerül megkapaszkodnunk itt a Kárpát-medencében és saját jogon bekerülnünk az európai népek nagy családjába.

Nagyon kevés az írott forrás az ezer évvel ezelőtti időszakról, így hát természetesen sok a találgatás, a spekuláció. Ezek között számos tudományos, de számtalan tudománytalan teóriával találkozhatunk. És „hála” az internetnek, ezek úgy terjednek, mint megcáfolhatatlan valóságok…

Néhány tény azonban mindenképpen magáért beszél.

Mindenekelőtt az, hogy ma is itt vagyunk a Kárpát-medencében, vitathatatlan tagjaiként az Európában élő népek közösségének. Az utóbbi két évtizedben kis megbicsaklásoktól eltekintve tovább erősödtek azok a szálak, amelyek összekötnek minket a kontinens nyugati részének országaival.

Az önálló államiságnak szinte minden kelléke az ezer évvel ezelőtti államalapítás időszakából eredeztethető.

A hétköznapi élet szabályozásának írott jogra alapozása, az egyházi hierarchia kiépítése, az ütőképes országvédelem megszervezése, a stabil közigazgatás bevezetése… Ez utóbbi, azaz a vármegyerendszer melyet később csak megyének nevezünk ezer éven át dacolt az idővel. Igaz, mára a szerepe jelképessé vált, érdemi funkciók hiányában.

A magyar állam létrehozása, ez a korszakalkotóan hatalmas teljesítmény, István király nevéhez fűződik. Bár természetesen műve egy hosszabb folyamat lezárása, amelyben apjának, Gézának is elévülhetetlen érdemei voltak, mégis az ő nevével azonosítjuk az államalapítást.

Egészen különleges személyiségnek kellett lennie ahhoz, hogy folyamatos külső és belső ellenállás közepette is képes volt maradandót létrehozni.

De még ennél is izgalmasabb kérdés, hogyan tudta rákényszeríteni a gyökeres életmódváltást azokra a harcban edzett szabad magyarokra, akiktől fél Európa rettegett. Nem kielégítő az a magyarázat, miszerint mindezt a külföldi lovagok fegyveres erejére támaszkodva érte el. Ennél azért bonyolultabb a valóság.

Mindenekelőtt egy stabil, sokak által kipróbált és Nyugat-Európában már több évszázada jól működő modellt ültetett át, természetesen figyelembe véve a hazai adottságokat. Vagyis nem valamiféle zavaros és saját maga által kitalált utat követett. Nem volt önhitt, hogy úgy gondolja, mindenki más rosszul csinálja, és rosszul gondolja, egyedül ő tud teljesen eredeti megoldást. Vagy másként megközelítve, pontosan értette, a fejlett világhoz való alkalmazkodás a megmaradás záloga.

Nem keverte össze az erőt az erőszakossággal. Következetesen és igazságosan járt el, a törvényt mindenkivel megtartatta, a jogszabályokat nem a saját szűk köreire szabta, és nem változtatgatta. Stabil viszonyokat teremtett.

Nem ütközött meg öncélúan senkivel, tudott kompromisszumot kötni, s szót értett a külföldi nagyhatalmakkal. II. Henrik uralkodása alatt végig békességben és szívélyes viszonyt ápolva éltünk a hatalmas Német-Római Birodalom mellett. Ám amikor a császár halála után, az őt követő II. Konrád hadat üzent István királynak, ő a legnagyobb keménységgel, Bécset is elfoglalva vágott vissza. Higgadt, józan politikus volt, aki soha nem élt vissza erejével, de ha kellett, akkor mindenféle hezitálás nélkül használta azt.

Ha egyszer állított valamit, azt nem vonta vissza, következetesen ragaszkodott álláspontjához. Tehette is ezt, hiszen olyan komoly haderő állt mögötte, amely tényleg képes volt visszaverni minden külső támadást.

De a leglényegesebb, hogy sikeres volt. No, nem a propagandájában, hanem a valóságban. A nép érezte a lelke mélyén, hogy ez a helyes út, ezt kell tenni, és a király lépései sorban hozzák az eredményeket, méghozzá olyanokat, amiket mindenki a saját életében is megtapasztalhatott.

Mennyire érvényesek az ezer év előtti helyzetre is Bibó István, a XX. század nagy politikai gondolkodójának szavai. Aki szerint:

„Amelyik kormányzat törvényesnek tudja magát, és érzi maga mögött az erre vonatkozó közmeggyőződést, az tud határozott és rugalmas, bátor és nagylelkű, erélyes és engedékeny lenni egyszerre. Amelyik kormányzat nem tudja magát törtvényesnek, és nem érzi maga mögött az erre vonatkozó közmeggyőződést, az merev és kapkodó, presztízsére féltékeny és belsőleg bizonytalan, erőszakos és erélytelen egyszerre.” (Bibó István: A demokratikus Magyarország államformája)

Vagyis Bibó logikája szerint is csak azért vihette sikerre nagy terveit István, mert mégiscsak volt körülötte egy szilárd közmegegyezés, amire idővel egyre inkább támaszkodhatott.

És bizony méltányolták ezt már a kortársak is. Dümmerth Dezső történész írja Az Árpádok nyomában című munkájában:

„A kor gondolkodása is különbséget tett hatalom és méltóság között. A hatalom gyakorlását bárki megszerezhette, aki ügyes eszközöket használt fel. Méltóságot ellenben csak olyan uralkodó szerezhetett, aki érdemes volt a hatalomra. Az erőszak árán uralomra jutott zsarnokot, a jogrend lábbal tipróját nem tekintették a méltóság birtokosának, csak azt, aki…uralma gyakorlása közben nem tette magát méltatlanná az uralkodói méltóságra.”

Ünnepi megemlékezésünk kapcsán jogosan vetődik fel a kérdés, hogy a kötelező tisztelgésen kívül, milyen személyes, nekünk szóló üzenete van annak, ami ezer évvel ezelőtt történt?

Azon túlmenően, hogy fontos a múltunk ismerete, tudnunk kell, kik voltak az őseink, kiknek köszönhetjük, hogy ma itt vagyunk, van még valami más is.

István valóban iszonyatosan kemény harcot vívott saját népével is. Mindenáron meg akarta értetni és keresztül akarta vinni azt, amit ő a többségnél korábban ismert fel, és tartott helyesnek az ország megmaradása szempontjából. Követve apját nyugat felé fordult, s megnyitotta az ország kapuit a kereszténység előtt. Bizánc helyett Rómát választotta. A történelem őt igazolta, bebizonyosodott, hogy bármilyen fájdalmas is volt, sikerre vezette népét. Múltunk más időszakaiban azonban gyakran ennek ellenkezőjét is megtapasztaltuk. Sokszor saját érdekeiket hazudták közérdeknek a vezetőink, vagy csak álmokba ringatták magukat, és a társadalom többsége érezte helyesen: rossz úton járunk.

Mindenkori személyes kötelességünk, hogy felelősen mérlegeljük. És ezen szempontok mentén vizsgáljuk, helyes úton járunk-e?

Nos, ennek szellemében ma is úgy emlékezhetünk Istvánra, mint, aki hatalmas és maradandó művet hagyott maga után, aki a kortársak és az utódok szemében is jogosan és méltósággal viselhette a királyi címet. Méltán lehet igazi példakép, akitől máig van mit tanulnunk.

Forrás: budaors.hu

facebook: