Alice Atomországban – Miért vélte Japán biztonságosnak nukleáris iparát?

“Ez szörnyű, igazán szörnyű!” – mondja a fehér Nyuszi a kiállításon. “Kifogyunk az energiából, Alice!” Szerencsére feltűnik Dodo, a robot; Alice és a látogatók felé siklik, és megnyugtatja őket: létezik az energiának egy pompás formája, amelyet atomenergiának neveznek.

“Tiszta, biztonságos és megújítható, ha újra feldolgozzák az urániumot és a plutóniumot” – közli Dodo a vendégekkel. “Hű, ez az energia igazán pompás – örvendezik Alice. – Úgy tűnik, tökéletesen megfelel az energiaforrásokban szegény Japánnak”. A The New York Times hasábjain felidézett jelenet, amelynek színhelye egy japán atomerőmű tájékoztató központja, jól illusztrálja, hogy milyen leleményes módszereket használnak a szigetország atomérdekeltségei annak bizonyítására: a nukleáris energiára szükség van, és ráadásul biztonságos. Az erőművek üzemeltetői fényűző, dús fantáziáról tanúskodó információs központokat építettek, a hivatalnokok gondosan kidolgozott kampányokat indítottak a cél érdekében.

Mindennek eredményeként a közvélemény széles rétegei adtak hitelt “a biztonság mítoszának”. Ez magyarázhatja, hogy miért fogadta el az egyedüli ország, amelyet atomtámadás ért, olyan lelkesen ezt az energiaforrást. Japán alig vette tudomásul az amerikai Three Miles Island-i balesetet és a szovjet csernobili erőmű katasztrófát. Még a cunami sújtotta Fukusima Daicsi erőmű súlyos balesetére is sokkal erősebben reagáltak az Egyesült Államokban és Európában, mint magában Japánban. A szigetország erőműveinek abszolút biztonságába vetett hit volt az oka annak is, hogy a reaktorok üzemeltetői és a szabályzatok kidolgozói nem tettek megfelelő elővigyázatossági intézkedéseket.

Kajeda Banri, az atomügyekben is illetékes japán gazdasági, kereskedelmi és iparügyi miniszter a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség egyik bécsi tanácskozása alkalmából tartott sajtóértekezletén maga is elismerte: “A biztonság mítosza arra vezetett, hogy túlságosan megbíztunk a japán nukleáris technológiában, ezért a biztonsággal kapcsolatos nézeteink gyenge alapon nyugodtak.”

Most, hogy a gondosan ápolt legenda a március 11-i katasztrófát követő három hónap alatt szertefoszlott, a japánok egyre inkább a nukleáris érdekcsoportokat okolják Fukusimáért. Emberek tízezrei vettek részt az atomenergia elleni gyűléseken az egyébként politikai közönybe süllyedt országban. A fiatal japánok a közösségi portálokon szervezték és mutatták be ezeket a tüntetéseket – a vezető újságok és tévéhálózatok viszont alig tettek róluk említést.

A megmozdulások himnuszává vált a Mindig hazugság volt című dal, amelyet Szaito Kazujosi, az ismert énekes írt egy szerelmi ballada szövegének megváltoztatásával. A számot valaki feltette az internetre, és azóta gyorsan terjed. A szöveg kötetlen fordításban így hangzik: “Ahogy ebben az országban jártok/54 atomerőművet találtok/A tankönyvek és hirdetések szerint/Mindegyikük biztonságos./Ez mindig hazugság volt/Most már mind tudjátok/Hazugság volt, hazugság volt/Hogy az atom biztonságos.”

Cirkuszi performansz

A fukusimai erőmű hűtőrendszerét kiütő óriási szökőárt követően a japán hatóságok és az erőművet üzemeltető Tepco cég illetékesei hosszasan bizonytalankodtak: megpróbáljanak-e tengervizet juttatni a reaktorépületekbe a nukleáris üzemanyag katasztrofális megolvadásának elkerülésére, és ha igen, akkor hogyan.

Mivel a sugárzás szintje túl magas volt ahhoz, hogy a munkások megközelítsék a reaktorokat, vízágyús rendőrautókkal próbálkoztak – ezek azonban nem erre, hanem tüntetések feloszlatására szolgáltak. Ezután katonai helikopterekből zúdítottak az épületekre vizet, de azt persze szétszórta a szél. Kan Naoto miniszterelnök egyik tanácsadója, Macumoto Kenicsi maga is úgy fogalmazott, hogy mindez inkább az egyre riadtabb lakosság és az amerikai kormány megnyugtatására szolgáló “cirkuszi performansz volt”, mint igazi megoldás.

Kiderült, hogy Japánban egyszerűen nem voltak olyan eszközök, amelyekre egy nagyobb baleset esetén szükség lett volna, így külföldről kellett segítséget kérni. Március végén Kínából kellett áthajózni egy csaknem 70 méter hosszú szivattyút, hogy 90 tonna tengervizet juttassanak vele a veszélyeztetett 1-es számú reaktorba.

Különösen érthetetlen volt egy olyan technológia hiánya, amelyben pedig Japán élen jár a világon. A japán humanoid robotok képesek két lábon járni és futni, énekelni és táncolni, még hegedülni is. Hol voltak Fukusimában?

A válasz az, hogy korábban az atomerőművek és a kormányhivatalok illetékesei ellenezték a nézetük szerint felesleges technológia kifejlesztését és beszerzését. Azzal érveltek, hogy mivel az erőművek biztonságosak, a robotok csak felesleges aggodalmat keltenének.

Mooty

Pedig nem mindenki gondolta így.

A ma 77 éves Josikava Hirojuki robotikai szakértő, a Tokiói Egyetem korábbi elnöke már az 1979-es Three Mile Island-i atombaleset előtt több társával együtt olyan robot prototípust épített – Mooty volt a neve -, amely képes lett volna erős sugárzás közepette működni és felkapaszkodni még a romok tetejére is.

A sorozatgyártásra azonban soha nem került sor, és Japán végül kénytelen volt az amerikai iRobot cégtől importálni a mentéshez nélkülözhetetlen berendezést.

Ez a helyzet hosszú folyamat eredményeként alakult ki.

Az amerikai lap által megkérdezett szakértők szerint az a törekvés, hogy a japánokat megnyerjék a nukleáris energia ügyének, az atomkor kezdetéig nyúlik vissza. 1945 augusztusában Nakaszone Jaszuhiro, Japán későbbi erős kezű miniszterelnöke fiatal tengerésztisztként Nyugat-Japánban teljesített szolgálatot, és mint 1960-ban megírta, maga is látta a Hirosimában bevetett amerikai atombomba gombafelhőjét.

“Tanúja voltam annak, hogy eljött az atomkor” – fogalmazott a politikus.

Nakaszonéhez hasonlóan sok japán számára az atomenergia lett a “szent Grál”, a megváltás, amely lehetővé teszi az ország számára az energiafüggőség csökkentését, és esetleg azt is, hogy atomfegyverekre tegyen szert (ezt a lehetőséget Japán titokban vizsgálta az 1970-es években, amikor Nakaszone hadügyminiszter volt).

A baloldali gondolkodású japán politikusok, tudósok és értelmiségiek éppen azért ellenezték hevesen az atomenergiát, mert az elvezethetett a nukleáris fegyverhez, és szoros kapcsolatot feltételezett az Egyesült Államokkal – az új energiaforrás hívei viszont annak abszolút biztonságát hangsúlyozták. Mindkét oldal ma is mereven ragaszkodik álláspontjához.

Kigyomlált tankönyvek

Az atomlobby – élén az erőműveket üzemeltető Tepco céggel és a gazdasági minisztériummal – sok száz millió dollárt költött a reaktorok biztonságát reklámozó kampányokra és oktatási programokra. Számos szervezetet hoztak létre erre, ezek közül az egyik legrégebbi a japán atomenergia-kapcsolatok hivatala (JAERO): az atomipart felügyelő két minisztériumtól kapja költségvetésének 40, az erőművektől pedig annak 60 százalékát. A szervezet egyebek közt atomszakértőket küld a japán középiskolákba, hogy előadást tartsanak a témáról, természetesen ingyen.

Az atomlobby az 1986-os csernobili katasztrófa után is mindent megtett azért, hogy a japánok megőrizzék hitüket a biztonságban. Addig az atomerőművek mellett épített szerényebb tájékoztató központok elsősorban a technika iránt érdeklődő embereket szolgálták, akiket formaruhás férfiak kalauzolták végig a jobbára pannókból álló kiállításon. Csernobil után ezek az információs központok elegáns tematikus parkká változtak nagyobb bizalmat kiváltó fiatal női kísérőkkel.

A Japán északi részében lévő Higasidoriban felépített legújabb nukleáris tájékoztató létesítmény például valóságos mesevilág: a japán folklórból ismert Tonttu erdőt jeleníti meg, a benne élő törpékkel együtt. “A cél a gyerekek és a szülők informálása” – közölte egy illetékes.

A sikai kommunikációs központot, ahol Alice felfedezi az atom csodaországát, tavaly több mint százezren keresték fel. A Hernyó eloszlatja Alice aggodalmait a sugárzás tekintetében, a Macska előadást tart az energiaforrásról, Alice pedig nem a Nyuszi barlangjába bújik, hanem a közeli Sika atomreaktor huszonötszörös kicsinyítésű modelljébe. A központ munkatársai elmondták, hogy a fukusimai baleset óta számos aggódó japán, köztük sok terhes anya kereste fel őket, és úgy tűnt, hogy sikerült megnyugtatniuk ezeket a látogatókat.

Az atomipar kommunikációs szakemberei gondoskodtak arról, hogy a nyomasztó információkat kigyomlálják a tankönyvekből is. Kano Tokio, a Tepco egykori alelnöke vezette a kampányt, miután 1998-ban képviselővé választották. Az egyik tankönyvből az európai atomellenes mozgalmakra vonatkozó utalást törölték, a másikban Csernobilt redukálták egyetlen lábjegyzetté…

Nem csoda, hogy a japán fiatalok még Fukusima után is jobbára meggyőződéses hívei az atomenergiának. Az atomlobby kommunikációja olyan hatásos volt, hogy végül az iparág felelősei maguk is elhitték az általuk terjesztett mítoszt.

Visszatekintve a legnagyobb biztonsági hiba maga az a meggyőződés volt, hogy az erőművek teljességgel biztonságosak. Abban az országban, ahonnan a cunami szó ered, a Fukusima Daicsi erőműnél és a többi reaktornál senki nem számított az óriáshullámra.

Alice-nak sem Dodo, sem a Hernyó nem szólt egy szót sem a cunamikról…

facebook:

0 Komment