Hogyan segít a film feldolgozni a kényes múltat?

(Budaörs, 2021. július 12. – Budaörsi Infó) Rendhagyó filmes publikáció arról, hogyan lendülhet át egy társadalom saját múltjának sötét gödrein.

A művészeti ágak közül a „hetedik”, vagyis a film rendelkezik a legnagyobb társadalmi behatással.

A zenében a lelkünket fürösztjük, színházban a katarzisnak köszönhetően a morálunk súlyát gyarapítjuk, olvasáskor a fantáziánk kap szárnyra, mint az őszi szellőben felröppenő ökörnyál. De a filmvásznon megelevenedik maga az élet: a mozgás és a hang táncából kipenderedik a valóság illúziója.

24 fáziskép (képkocka) másodpercenkénti lapozásával elérhető, hogy ne vegyük észre a különbséget a szemünk elé táruló mindennapisághoz képest. A színházzal ellentétben pedig „mumifikálja” a látványt. Ez az erő adja meg a filmművészetnek, hogy lehető leghűségesebben dokumentáljon, vagy segítsen bemutatni olyan történelmi korokat, amelyet mi magunk nem élhettünk át a nagy korkülönbség miatt, és fénykép vagy ábrázolás útján átérezhetetlenül távolinak tűnnek.

Abban az esetben, ha mégis kortársak lennénk, sem lehetünk ott mindenhol, úgy ismét a film siet segítségünkre, hogy varázsának köszönhetően átéljük, miből is maradtunk (legtöbbször szerencsésen) ki, ezáltal mi is le tudjuk szűrni a történelmi következtetéseket. Ez az a kritikus pont, ami miatt kijelenthető, hogy egy adott nemzet saját történelmének össztársadalmi feldolgozottsága milyen szinten található.

Amennyiben az életre vonatkoztatva igaznak vesszük azt a kijelentést, hogy „ha már tudunk rajta nevetni…”, akkor megbirkóztunk pszichológiailag a tárgyával. Ebből következően akkor tekinthető egy történelmi esemény vagy korszak feldolgozottnak kollektív módon, ha képesek vagyunk nem pusztán ábrázolni, hanem mosolyogni is rajta! Ilyen gőzlevezető szelepek a viccek népi intézete vagy akár a stand-up műfaja. A magyar „átkos” időszakra vetítve említést érdemel a Ludas Matyi humorlap és maga Hofi Géza életműve.

De sokszor a releváns film sokáig várat magára. Nem elég leforgatni egyet, annak ugyanúgy fontos tényezője a társadalmi visszhangja, aminek a sikerességét az adja, mennyire rezonál a nép lelkével a film mondanivalója. Az ábrázolás módja vagy helyszíne ilyenkor másodlagos, hiszen elég lenne Fábry Zoltán rendezte Ötödik pecsét (1976) című, Sánta Ferenc művéből készített filmre gondolni, amelynek üzenete, mondanivalója, tanítása messze túlmutat az ábrázolt koron. Ebben a terrort használó rezsimekre olvassák az egyetemes átkot, aminek csak egy esete volt az ábrázolt nyilas éra.

De a magyar filmipar még mindig adós egy szórakoztató, szocializmus előtti korszakot kifigurázó filmmel, még ha csak követendő példának a cseh új hullámra jellemző szatirikus ábrázolásra tekintünk, mint mondjuk Bacsó Péter A tanú (1969) című filmjére. Igen, ez egy nagyon kemény dió, amit első nekifutásra szinte lehetetlen feltörni. Vészkorszakban nevetni az eseményeken? Ütközhetünk meg az eddig leírtakon. Bár ha megtekintjük az angol BBC csatorna Fekete Vipera negyedik évadjának komédiáját Rowan Atkinson és Hugh Laurie szereplésével (Blackadder Goes Forth – 1989), ott láthatjuk, hogy az angolok képesek voltak a legvéresebb első világháborús ütközetüket (Somme-i csata) tiszteletteljes humorral ábrázolni. Mindezt úgy, hogy az utolsó epizód zárójelenetében kegyelettel emlékeztetnek a több százezer elhunyt angol katonára: a futóárok helyszíne áttűnik a forgatási jelenre, ahol a szögesdrótok és bombatölcsérek helyén egy hatalmas pipacsmező virít, szimbolizálva az elesetteket. Vagy ott van még remek példának a Halló! Halló! (’Allo ’Allo! – 1982) második világháborús franciaországi náci megszállást parodizáló televíziós sorozatuk is, ami egyáltalán nem a katonai híradó (és nem híradós!) bajtársak munkájáról szól…

Tehát mégiscsak lehetséges a legnagyobb borzalmat is feldolgozva, de az illendőség és a tisztelet megtartása mellett jóízűen kacarászni, az antik görög filozófus, Démokritoszt követve, aki bölcsességében arra jutott, hogy a nevetés a végső fegyver mindenre. De ahhoz, hogy eljussunk a célhoz, előbb megannyi állomáson kell megfelelnünk. Héraklésznek is 12 nehéz munkája volt, mielőtt elnyerte a halhatatlanságot a görög istenektől. Egy történelmi korszakon való mosolyhoz pedig előbb dokumentális eszközökkel szükséges igazi drámát létrehozni, amely felnyitja a szemet, megcsavarja a szívet és felkészíti a könnyzacskókat.

És íme itt van példának két filmalkotás, amelynek témája és kora aligha tér el egymástól, mégis ugyanarra reflektálnak. A német A mások élete (Das Leben der Anderen – 2006) és a magyar kistestvére, A vizsga (2011). Ugyanarról szólnak, és csak térben térnek el egymástól: a létező szocializmus alatti, az állambiztonsági szervek által működtetek besúgó- és lehallgató hálózatok működésének egy apró szeletéről. Ez pusztán a fa törzse, az ágak és a lombozat hozzá pedig a forgatókönyv általi fiktív történet a maga fordulatos, csavaros kiegészítésként.

A lehallgatós, kémes filmek jellemző műfaja a krimi, mivel az eszközkészlete és a karakterek megkövetelik, hogy a néző ne legyen minden információnak a birtokában, mert akkor oda a feszültség. A bűnügyi filmek ezen hatásorientációja szorosan bekeretezi a dramaturgiát, így ha eredetiséget akar a rendező, a stiláris megoldásokkal tud csak operálni. Az önmagukon túlmutató jelenetek feledtetik, hogy klisés a történet. Hiszen miről is van szó? A teljes társadalomra kiterjesztett elhárító szervek a munkájukból adódó paranoiának engedve már a lojális személyeket megfigyelve próbálnak terhelő bizonyítékokat szerezni. De ahogy a görög mitológiai Kronosz, úgy a forradalom is felfalja saját gyermekeit, az üldözőből üldözött válik. Hol egy hatalmával visszaélő potentát egyirányú szerelme, hol egy hűségteszt az indíték. A munka elvégzése után életek és kapcsolatok mennek tönkre: ami egy jelentésben csak egyszerű adat, az életben viszont sorsok és tragédiák.

Megannyi hiteles apróság, diegetikus motívum, korabeli díszlet és kellék segít abban, hogy az 50’-es évek utolsó harmadában vagy a 80’-as évek közepén érezzük magunkat, ami a filmek történeti időszaka. Bepillantást nyerünk, hogyan működhettek a lehallgatások, beszervezések, konspirációk, és abba, hogy egy bizalmatlanságra épülő államforma csak a félelemre és az erőszakra alapozhat. Ezen felül a kor technológiai csúcsán járó lehallgatás sajátos munkarendet és képességeket kíván, ami kitermeli a szakértőket. Mindkét film szokatlan bája, hogy a fő szereplőik antagonisták, vagyis „rossz fiúk” és a film végéig nem tudunk igazán senkivel sem azonosulni a karakterek közül, annyira összetett a szüzsé, éppen ezért nagy az élvezeti értékük, sehol sem laposodik el egyik története se.

Azáltal, hogy a közelmúlt államilag titkos feladataiba engednek bepillantást ezek a filmalkotások, egyben segítenek is megérteni az adott korszakot. De ez a történelmi feldolgozás első stációja csupán. Több grádicson kell áthaladni, ha végül a nevetésben akarjuk feloldani a történelmi szorongásainkat: először is meg kell ismerni a kort részleteivel, hibáival és (ha van) erényeivel együtt és csak utána vehetjük a bátorságot, hogy kikacagjuk a benne lévő rosszat és jót együtt. De hogy mi a jó vagy a rossz, azt jelenben az erkölcs, időben a történelem dönti el. Nem szenved kevesebbet az, aki a „jó”-t szereti, mint aki a „gonosz”-t és a becsületes ember nem biztos, hogy ma született bárány.

Mindenki része a történelemnek, mert mi hozzuk létre, ahogy mi készítjük a filmeket is, olykor a történelem alapján. Mindenki szem a láncban, abban a danse macabre körtáncban, ahol mindenki fogja a másik kezét, még ha a mellette lévő a múlt ködébe is vész. És ezt más nem tudja elviselhetőbbé tenni, csak ha egy jót kacagunk az egészen!

Adams

(Budaörsi Infó)

facebook:

0 Komment