Az Irakban lelőtt magyar munkavállaló volt élettársa szerint a legfájóbb, hogy még csak bocsánatot sem kértek

A legfájóbb, hogy senki még csak bocsánatot sem kért azért, mert egy zavarodott elmeállapotú amerikai katona lelőtt egy magyar civilt; nincs felelős azért, hogy a tettest nem rendelték vissza Irakból – mondta szerdán az MTI-nek az Egyesült Államokbeli tárgyalásról hazatérve az az asszony, akinek élettársát, közös gyermekük édesapját 2009-ben lőtte le egy amerikai katona Irakban.

Múlt szombaton beszámíthatatlansága miatt nem találta bűnösnek a texasi Fort Hood katonai bázis hadbírósága Carl T. Stovallt, aki lelőtte a 36 éves, a Toifor alkalmazásában dolgozó civil teherautósofőrt; vallomása szerint terroristának képzelte. Stovallról az amerikai hadsereg elmeszakértői azt állapították meg, hogy paranoiás tudathasadásban szenved.

Az öt napon át tartó tárgyalássorozaton a katonai ügyészség meghívottjaként vett részt a Nagykanizsán élő Lakos Lászlóné – Bogdán Tiborral közös, nyolc és fél éves fiúk törvényes képviselőjeként -, és elkísérte ügyvédje is.

Az asszony az MTI érdeklődésére azt mondta: májusban értesítették a jogi képviselőjét, hogy a katonai bíróság tárgyalni fogja az ügyet, de a vádlott elmeállapota miatt többször is időpontot halasztottak. Az már csak a hadbíróságon derült ki számára is, hogy a férfi milyen állapotban van.

“A tárgyaláson végig bent volt, látszott, hogy nagyon zavarodott ember, de akár egy jól felkészült ügyvéd is kiképezhette erre” – vélekedett az asszony. Hozzátette, hogy a hosszú eljárás folyamán volt ideje figyelni az elkövetőt, de soha nem látott rajta megbánást, csupán az idegesség, a zavarodottság jeleit mutatta.

Azt tartja a legfájóbbnak, hogy a védelem részéről soha egy bocsánatkérés sem hangzott el. “Nagyon rossz volt már azt hallgatni, hogy meg lehetett volna akadályozni Tibor halálát”.

A tárgyalás folyamán nem lehetett megjósolni, miként is ítélkezik a bíró, minden nap más volt a tárgyaláson, hol a védelem, hol a vád “állt jobban”. A vád képviselőjének záróbeszéde érintette egyedül azokat a kérdéseket, hogy hány ember hibázott, hogy meg lehetett volna akadályozni ezt a  tragédiát, és hogy a vádlott igenis felelős a tettéért.

“Nem gondoltam volna, hogy ezek után a bírónő kimondja: nem bűnös” – idézte fel az asszony, aki már csak azért is furcsállotta a bíróság döntését, mert az előzetes meghallgatáson Stovall elismerte a tettét, bár a bűnösségét nem. A bíró nem vetette fel, hogy végül is ki a felelős.

Bogdán Tiborról csak mint áldozatról beszéltek, nagyon kevésszer mondták ki a nevét, “egyáltalán nem volt kérdés, hogy ki volt ő, miért ment oda, mit csinált”. Kizárólag a katonai ügyész tett arról említést, hány ember tehetett arról, hogy ha tudták, Stovallnak problémái voltak, miért engedték vissza Irakba.

Lakos Lászlóné elmondta: az ítélet kihirdetésekor a vádlott és az édesanyja örömujjongásban törtek ki, “még arra sem voltak tekintettel, hogy ezt legalább ne előttünk tegyék”. Az asszony továbbra sem érti, hogy ha Stovall nem volt bűnös, vagy nem szándékosan követte el a tettét, “akkor ha felmérte, mit csinált, hogy elvette egy ember életét, miért nem mutat legalább sajnálatot vagy szégyent?”.

Az ítéletet követően az őket segítő katonák és a tolmácsuk fejezték ki együttérzésüket az asszonynak, de a hadsereg részéről megbánást nem tapasztaltak, senki elnézést sem kért a történtekért.

“Tudtuk, hogy ez Stovall büntetőügye, arra számítottunk, hogy felelősségre vonják a tettéért”. Azon még nem volt idejük gondolkodni, hogy van-e joga bárkinek tovább firtatni a valódi felelősség kérdését, létezik-e még egyáltalán jogorvoslati lehetőség.

“Nekem most ezt fel kell dolgoznom, mivel megfellebbezhetetlen ez a döntés, ezzel kell együtt élni”.

Lakos Lászlóné elmondta azt is: fájdalmas számára, hogy arról az őket ismerők szinte soha nem kérdezik, hogy a fiúk, Bence, miként éli meg azt a tragédiát, hogy elveszítette az édesapját. Sokan csak arra kíváncsiak, mennyit kap ezért.