Férgek árasztották el Tbiliszit, bár alig látni őket – Közeleg az apokalipszis?

A hír, hogy skorpiókat láttak az utcájukban, Nana Beniasvilinél célba talált, ahogy az a másik is, amely szerint támadnak a kígyók, amelyeket Grúziában úgy is neveznek, hogy “az, amit említeni se szabad”. A hetvenkét éves nő maga ugyan nem látott skorpiókat, de elhitte szomszédjának, hogy ő igen, és az aszfaltolvasztó, agyat felforraló nyárközepi hőségben nem követelt különösebb bizonyítékot.

“Ebből látszik, hogy közeleg az apokalipszis – mondta ablakából kihajolva Nana anyó. – Nem tudom megmondani, hogy pontosan mikor, nem nagyon értek az ilyesmihez, de az biztos, hogy közeleg. Feje tetejére állt a világ.”

“Egyébként azt hiszem, túl fogjuk élni” – tette hozzá, és visszahúzódott a lakásba, hogy igyon egy kis limonádét.

Beniasviliék környékén többféle teória is elterjedt. Az egyik szerint a rovarok mutánsok, és az 1986-os csernobili atomerőművi katasztrófa okozta a megjelenésüket; a másik úgy szól, hogy a kígyókat egy rejtélyes ellenség szállította vasúton Tbiliszibe; a harmadik hívei pedig állítják, hogy a káros természeti jelenségek a Nap felszínén tizenegy évvel ezelőtt történt robbanások következményei.

A legtalálóbb kommentár azonban Tamar Hardzianitól, a tbiliszi állatkert entomológusától származik, aki a szokatlanul forró nyár jelentős részét azzal töltötte eddig, hogy igyekezett megnyugtatni honfitársait. “Ez Grúzia. Itt mindig kell valami, amiről beszélni lehet” – jegyezte meg epésen a The New York Timesnak.

Egyedi és megismételhetetlen

Tbilisziben kétségtelenül van valami egyedi és megismételhetetlen. A város immunisnak mutatkozott a szovjet birodalom nagyvárosait egyformává változtató öntött betonnal szemben. Itt keskeny, macskaköves utcák futnak fel a hegyoldalon, és fából készült zárt erkélyek nyúlnak ki a házakból a járdák fölé. A hőségben – július végén 41 foknál is melegebb volt – a gyümölcsárusok hegyekbe rakják görögdinnyéiket az utcán, aztán behúzódnak valahová az árnyékba. A valódi élet sötétedés után kezdődik, amikor az emberek kiülnek a szőlőlugasokba, hideg bort töltenek poharaikba, és beszélgetnek.

Minden nyáron van valami, amiről beszélni lehet. Tavaly azokról az emberekről esett sok szó, akik hidakról a Tbiliszit átszelő Kura (grúzul Mtkvari) folyóba ugorva akartak öngyilkosok lenni. Idén a televíziós hírekben különböző kártevőkről esett szó. Először jöttek a kígyók, majd állítólag sosem látott méretű sáskák vonultak át a városon. Guram Ciklauri herpetológus, aki telefonügyeletet tartva válaszol a helybéliek kérdéseire, már belefáradt a témába. Mint elpanaszolta, harminc év alatt nem tapasztalt változást a kígyók előfordulásának gyakoriságában, és különben is, a helyi fajták közül egyik se mérges.

“Elegem van, hogy állandóan ezt látom a televízióban” – mondta az állatkert rovar- és hüllőházát vezető Ciklauri.

Ha tapasztalt is valamilyen anomáliát, akkor az a felfokozott érzelem volt, amelyet a kígyók országszerte kiváltottak. Előfordult – mesélte -, hogy megérkezve egy címre, ahol állítólag kígyókat láttak, a házat zárva találta, a család pedig kint állt előtte a szabadban, és fogadkozott, hogy eladja, be nem teszi oda a lábát többé.

A közelmúltban egy kiszálláskor a padlódeszkák alatt talált egy kígyót, és hiába bizonygatta az ott lakóknak, hogy az állat teljesen ártalmatlan, a család annyira zaklatott volt, hogy unszolásukra inkább vállalta, felszedeti embereivel a padlót. Mire végeztek, “gyakorlatilag leromboltuk az egész házat”. A lakók annyira hálásak voltak, hogy “kis híján körbehordoztak bennünket a vállukon”.

Arra a kérdésre, hogy mégis miért alakult ki mindez, Ciklauri némi gondolkodás után kifejtette, hogy “a grúzok nagyon lobbanékonyak, hamar engednek az érzelmeiknek, és szeretik a veszélyt, a félelem okozta izgalmat.” Amilyen gyorsan elkapja őket a hév, ugyanolyan hamar meg is tudnak nyugodni – tette hozzá.

Láttam azt…

Úgy tűnik, hogy a szenvedély az egyik alapköve Grúziának, a kereszténységet elsőként felvevő országok egyikének.

Egy Tbiliszi melletti székesegyház az I. században élt Sidonia nevét viseli, aki belehalt az érzelembe, amely eluralkodott rajta, mikor Krisztus köntösét a kezébe fogta, és olyan erővel szorította a szövetet, hogy nem lehetett kivenni a kezéből, hanem vele együtt el kellett temetni. A grúz főváros fő útvonalán álló templom nevét úgy lehetne lefordítani, hogy “kő született”. Egy VI. századi szomorú mese szerint amikor egy nő egy keresztény aszkétát jelölt meg születendő gyereke apjaként, az illető annyira felháborodott, hogy azt kívánta: ha a nő hazudik, követ szüljön, ne gyereket.

E csodákkal összevetve az ide nyár okozta megpróbáltatásokban nincs semmi különös. A kicsi, ártalmatlan skorpiók már rég tanyát vertek Tbiliszi öreg faházainak sötét sarkaiban, és Hardziani szerint velük együtt “sok más nagyon érdekes gerinctelen állat is”, amelyek időnkénti felbukkanásaikkal pánikot idéznek elő. Előfordult már, hogy egy bejelentésre kiszállva az entomológus egyetlen olyan embert sem talált, aki a saját szemével látta volna a riadalmat keltő élőlényeket, a környéken pedig mindenki csak hallott róluk.

Augusztus végére a nyári hőség általában megszűnik, és minden ijesztő lény visszahúzódik búvóhelyére, de a grúzok idegeit egész biztos továbbra is borzolni fogják a kígyók, amelyek neve grúzul sátánt is jelent.

Amikor az ijedt fővárosi lakosok Ciklaurihoz fordulnak segítségért, gyakran igyekeznek elkerülni a szó használatát, és csak annyit mondanak, hogy: “láttam azt…”