Színházi kritika – Ion Luca Caragiale: KARNEBÁL a budaörsi színházban

(Budaörs, 2018. december 3. – Budaörsi Infó) Megtörtént a második nagybemutató a Budaörsi Latinovits Színházban, a román irodalom héroszának, Ion Luca Caragiale-nak a Karnebál (D’ale carnavalului) című darabja került bemutatásra, méghozzá december elsején… A rendező, egyben a színház igazgatója pedig ezzel az időzítéssel lemoshatatlan billogot szerzett és olyan bizonyítványt állított ki önmagáról, amelyet nehéz lesz kimagyaráznia.

Sokáig akár irigyelni is lehetett a budaörsi illetőségű színház újsütetű, pimaszul fiatal, 34 éves igazgatóját a július elsején elnyert 5 évig tartó officiuma miatt. Az előző igazgató, a Budaörsi Játékszínből Budaörsi Latinovits Színházat faragó és végre állandó színtársulatot létrehozó Frigyesi András tette fel az ország színházi térképére Budaörsöt, az akkoriban még művészeti vezetőként funkcionáló Berzsenyi Bellaagh Ádám vállára így nagy terhek kerültek igazgatóvá válásakor: a színvonalat megtartani és a hírnevet öregbíteni.

Igaz, hogy gyanút lehetett már fogni az ambícióival és nagyratörő terveivel szemben, ha elolvasásra került a vele készült interjú, amelyben a maszatolt, semmitmondó, lakonikusan tömör válaszai szinte egyszer sem voltak kielégítőek a feltett, mélybúvár kérdésekre. Az első prömierrel, az Arab éjszakával már túlzottan merész kísérletezésnek lehetett a nagyérdemű szemtanúja, de mivel minden kezdet nehéz, jóhiszeműen elnézte neki a publikum és a sajtó.

De egy Caragiale (ejtsd: Karadzsiále) darabot előadni Magyarországon december elsején, méghozzá 2018-ban (ugyanis Romániában ezen a napon ünneplik Erdély bekebelezésének 100. évfordulóját!) azonos szellemi labanckodás, mint amit Bakó Krisztina budaörsi képviselőnő tett azon az ominózus 2016. február 24-i képviselő-testületi ülésen, amikor kijelentette a honfoglaló magyarokról „Ha az 1000 évvel ezelőtt történtekre gondolunk, akkor Európában egy egészen messziről, keletről, Belső-Ázsiából érkező idegen kultúrájú, erőszakos nép végigdúlta Európát, lopott, csalt, hazudott, gyújtogatott, mindent bevetett, majd még ráadásul földet is, azaz hont foglalt magának.”

Az elhibázott időzítés mocskát viszont egy grandiózus, igazán lehengerlő produkció még talán feledtetni is tudná. Ebbe a reményfoszlányba kapaszkodott mindenki, aki ismeri Caragiale nevét és hatását a színház világában. Ugyanis ez a drámaíró egy kultúrfogalom a maga hazájában: éppen a XX. századba forduló román társadalomnak azon időszakát karikírozza ki, amely akkoriban kezdte a ma ismert alakját kiforralni: átvették a civilizált nyugat formaiságát (pld. francia nyelvi affekciók, attitűd, tárgyi környezet), de a tartalmiság (szellemileg is hasonulni), ugyanúgy, mint a borravaló, lemaradt. „Ergo ergorum”, karcmentes tükröt mutat vitriolos szatíraként a szerző a román társadalomnak, aminek értékelése és (nyelvi-) megértése idegen nemzetnek szinte lehetetlen, mivel a legtehetségesebb fordító is csak gereblyézi a felszínét a katyvasz szavak és egyszeri kifejezések (ún. hapax legomenon) dús gyepének.

Caragiale-t (1852-1912) játszani hazájában minden színésznek jutalom- és örömjáték, rendezni pedig megtiszteltetés. Ugyanúgy beülnek rá újra és újra, ahogy mondjuk a magyar sem tudja megunni a Bud Spencer és Terence Hill páros filmjeit. A Karnebálban minden párbeszédben és karakterben felismeri magát a román néző a maga ős-balkáni elcseszettségével, ezért a felismerés örömében szívből jövő kacaj tör elő belőle (hasonló hatásfaktorral dolgozik az Üvegtigris nevezetű magyar vagy a Macskajaj című szerb filmalkotás).

De sajnos erről nincs szó Budaörsön, hiszen magyar közönséghez aligha tud teljes gőzzel szólni egy Caragiale-produkció. A szerelmi sokszögből származó félreértések, a kosztümcseréből adódó helyzetkomikumok és a jellemábrázolás harsány játéka egy közepes komédiát képes csak kihúzni belőle, elmarad az egyébként potenciális grandiozitás. Réz Pál fordításából Parti Nagy Lajos hozta létre a nyelvi bravúrokkal ékes szöveget, amely önmagában is hahotára fakasztja a nézőt, miközben érzi, hogy eredetiben még nagyobb hatást lehet képes mindez kiváltani; ezért is tartják az egyik legnagyobb román literátornak a szerzőt. De mindezt december 1-jén magyar színpadon… Több, mint baklövés. De miért is?

A centenáriumi dátum tudatában nem kell turbó-magyarnak lenni, hogy fájjon minden román nemzetieskedő megnyilvánulás vagy színkombináció a magyar nézőnek. Spolarics Andrea Superman-féle ingletépése, melyen feltárul a román zászló színeiben pompázó kebeltartója, illetve a hora unirii-szerű körtánc eljárása (!), amit 1918-ban Gyulafehérváron is roptak Erdély megkaparintásának örömére (az ún. Egyesülés Körtánca – a szerk.), mégis csak gyomorrúgás és szívfacsarás az átlag magyar érzelműnek is.

Miért éppen december elsejére került ez a bemutató? Erre bizonyára több fórumon is majd kérdőre vonják az igazgató urat. Ugyanis ezzel Berzsenyi Bellagh Ádám egy igencsak kétes bizonyítványt állított ki magáról.

Először is, hogy nem ismeri, és nem érti a román néplelket, mivel a produkció minden tekintetben elmarad egy Caragiale-opustól, mert a színészek egyetlen egyet leszámítva, nem érzik át a szatíra alapjául szolgáló lelki konstellációkat. Egyedül a már említett Spolarics Andrea tudott „románosan” megnyilvánulni, aki ezzel a harsány, giccseskedőbe hajló játékával magával tudta ragadni a többi színészt is, mikor körülötte voltak. A művésznő titka a kolozsvári színházi világban töltött több éves tapasztalata, amely alatt közvetlenül is megismerhette a román néplelket. Így válik ő az előadás lelkévé, amelyből kapunk egy kis Carigiale-élmény kóstolót. A többi színésztárs pedig mintha csak a kacifántos szövegre koncentrálna, így az érzület megformálásába kevesebb erőt tudnak juttatni.

Egyáltalán: a rendezőt egyáltalán nem lehetett érzékelni az előadásból! Se kézjegyet, se koncepciót nem lehetett tapasztalni a rendezésben. Mintha a színészek maguk hozták volna össze a produkciót l’art pour l’art.

Másodsorban pedig az igazgató nem ismeri, és nem is érti a magyar néplelket sem, mivel érzéketlen volt a bemutató időpontjának kiválasztásában. Pedig tájékozottnak és tájékoztatottnak illene lennie egy színházigazgatónak és a hazai tisztes publikum kedvében illik járnia, nem máséban.

A Karnebál következő előadásai december 22-én és 30-án lesznek láthatóak a Budaörsi Latinovits Színházban.

Adams

facebook:

0 Komment