Színházi kritika – Beaumarchais–da Ponte–Mozart: Figaro házassága

(Budaörs, 2015. május 24., Budaörsi Infó/Adams) A Budaörsi Latinovits Színház lassan elérkezve a 2015-ös nyári szünethez, elérte azt a nagyobb, és közismertebb színházaknál sem mindig megtalálható kínálati nívót, hogy repertoárjában a lehető legszélesebb spektrumban igazodik a színházi élményre vágyakozók műfaji ízléséhez. Mostanra aztán már valóban minden földi színpadi jó megtalálható a 2015-ös műsorfüzetben: klasszikus, musical, krimi, dráma, és a Figaro házasságával még (víg)opera is (Wolfgang Amadeus Mozart – Lorenzo da Ponte – Pierre Augustin Caron de Beaumarchais: Figaro házassága – bemutató, Budaörsi Latinovits Színház, 2015. május 23.).

Habár szükséges hozzátoldani a kvázi jelző, hiszen ezen produkció alatt nem a színészek bődülnek neki az éneklésnek, hanem mögéjük van az a Mozart muzsikával keverve. Ennek ellenére cseppet sem lehetett könnyű a felkészülésük, hiszen a play-back megköveteli, hogy azért a mimika és a szájmozdulat illeszkedjen az elhangzottakhoz, vagyis mégsem sikerült spórolni a szövegtanulással, az olasz dalszöveget is szükséges volt begyakorolni, hogy ne zökkentsék ki a nézőt a színházi élmény hatása alól holmi rettenetes tátogással.

Hogy még emelkedettebb legyen a hangulat, Márkos Albert közreműködésével egyszemélyes vonós kíséret is dúsítja az étert, de egyesek csalódottsága ellenére nem szándékozik birokra kelni a nagy bécsi zeneszerzővel, hanem csupán zenei aláfestésben érdekelt. Dőreség is lenne bárkitől is e szándék, ahogy egyedül sem lehetséges elfütyülni egy zenekari művet, hiszen ez benne a csodálatra méltó.

Vélhetően a mindig merész Bertolt Brecht Kaukázusi krétakörének programja helyett választott világhírű műre nem lehetett nehéz rátalálni, hiszen az egyik legkiforrottabb opera, amely korszakokon és emberöltőkön keresztül képes ugyanazzal a szenvedélyességével hordozni azokat az örök emberi vágyakat és hibákat, amelyek egészen az emberiség megszűnéséig aktuálissá teszik a mondanivalóját. Viszont végigtekintve a Színház eddigi potyalesőnek látszódó tallózásain, kellemes csalódást okoz, hogy végre nem az öntetszelgő színpadiasság dominált a rendező munkájában, hanem az elragadó plaszticitás. Ugyanis a színpad mellőzi a kellékeket, csupán egy sötét, zárható nyílásokkal tűzdelt fal kínálja magát, mint díszlet, amely mögött bonyolult szerkezetű állványzat bújik, hogy a színészek hol itt, hol ott bukkanjanak fel, illetve mikor melyik testrészük, egyfajta filmes plánozási látvány gyanánt (van egy jelenet, amelyben az ember őrlődik, hogy az E.T. filmből sejlik e fel valami hasonló, vagy Michelangelo Ádám teremtése freskójából). A villámgyors helyzetváltoztatások és a bravúros illúziók akaratlanul tolják a színháztörténet ismerője elméjébe a japán kabuki színház Próteuszának, harmadik Ichikawa Ennosuke varázslatos játékát, aki sportot űzött abból, hogy minimum tíz szerepet játszott, és sose lehetett tudni, mikor, hol és hogyan bukkan fel a díszletek labirintusából; ez a trükkös játékosság (keren) megtalálható a Figaro házasságában is, hála az adventi naptárra hasonlító díszletnek, amely egyszerre bizonyítéka a modernizáló törekvésnek és a zseniális kreativitásnak. Utóbbi szinte minden apró részletben fellelhető, tehát igencsak megnehezítették a létrehozói a fogáskeresést azoknak, akiket erre kértek fel.

Az innovatívizmus, mint budaörsi genius loci láthatólag beszivárgott a helyi színházba is: a dalbetétek alatti magyar szövegvetítés teljes mértékben része a látványnak, nem elégszik meg az egyszerű közléssel, esztétikai hatásra törekszik, néhol szórakoztat is. A látványosan kevés kellék (pld. létra) is organikusan beleágyazódik a színészek játékába, ezen felül ismét csak kiterjesztik a játékteret a nézők közé, integrálva a megfigyelőt is a munkatérfogatba. Ez amolyan összművészeti próbálkozás: együtt található a hang, az írás és a zene (csak a tánc maradt ki). Mindezt sallangmentesen kínálják, és egyáltalán nem található meg benne rossz ízlésű ember öröme, a giccs. Ha film lenne, azt mondhatnók, hogy minden egyes képkockája a lehető legalaposabban ki van dolgozva. Ezt egy kamaraszínházban elérni, több, mint bravúr, ez már maradandó művészi teljesítmény! Ezen felül bámulatosan iparkodik minden színész, kihozva önmagukból teljesítményük maximumát, ezáltal olyan Gestalt-hatás hoznak létre, amelyben sokkal többet nyújtanak együtt, mint külön-külön lemérve és összeadva.

Mindezek ellenére nem eltitkolhatóan vannak olyan pillanatok még ebben az előadásban is, amelyben agycsikarást kap a néző még akkor is, ha ízléstől és elmealkattól függetlenül bárki élvezetet lelhet benne. Közismert, hogy a történet a földesúri első éjszaka joga (ius primae noctis) körül forog, amely célja, hogy a feudális nagyúr éreztesse az alattvalójával annak kiszolgáltatottságát, és a nászéjszaka előtti ún. szűzoltás ’nemes’ terhét magára vállalja, amikor átvitt értelemben és szó szerint is alávetteti a friss arát önnön buja kéjvágyának. Ezen – mi sem természetesebb – az ifjú férj fennakad érzelmileg, mire vigaszként piros hátsójú csámpázó majmokkal illusztrált szexuális evolúciós pszichológiát kap a nyakába ex gratia edukációs misszió. A cselekményt ugyan nem viszi ez előre, de legalább kínosan hosszan tart. És csak aki nem bújja a vulgár lélektant (kb. női magazinok), annak tudnak igazán újat mondani ezzel a jelenettel. Utolsósorban pedig említést érdemel egy pöffeszkedő, de valójában marginális párbeszéd, amelynek kesernyés szavai Figaro fogainak kerítéséből szökkenek elő, mikor is lenézően parasztnak titulálják. A dialógust nem tolmácsoljuk, mivel valóban jelentéktelen, csak visszás érzést kelt az arra érzékenyekben. A lényege az, hogy benne a ’paraszt’ ellenpárja az ’értelmiségi’, ami mentes minden igazságtartalomtól, hiszen ahogy parasztból is lehet értelmiségi, úgy létezik parasztként viselkedő értelmiségi, illetve nem a diploma határozza meg az ember szellemi besorolását, hanem a cselekedetei. „A sok dolog megtanulása arra nem tanít, hogy esze legyen az embernek” – mondaná ma is erre Hérakleitosz.

Az öltöztetés még mindig picit slendriánnak látszik, bár be kell ismerni, funkciójuknak tökéletesen eleget tesznek (takar és jelez), és a belbecs fontosabb ugyebár a külcsínnél. Vannak, akik régimódi szobafestőnek vannak öltözve talpig fehérbe, mások az antik eredetű lenge peploszt viselik, a görög színház kedvelőinek legnagyobb örömére.

Abba sem vehetünk kivetnivalót, hogy nem tolmácsol aktuális üzenetet a jelennek ez a produkció, mert nagyon is azt teszi egy monológban, habár nem hangzik el a Je suis Charlie, de átérződik rajta, hogy a szólásszabadságot minden korszak hiányosnak és félreértettnek érzi.

Summa summarum roppant szeretni való és mondhatni, remekbe készült előadás a Figaro házassága, nagyon átüt rajta, hogy az eddigi legtöbb energiát és munkát fektették bele a létrehozói, kár lenne lemaradni róla, mivel többé teszi az embert, és ez napjainkban ritka kincs! Igaz, nem egy milánói Scala nagyságrend, ezért külföldről nem érdemes Budaörsre galoppozni érte, de az ország bármely részéből nagyon is.

(Budaörsi Infó – Adams)

(Fotó: Gergely Bea/Kanadai Magyar Hírlap)

facebook:

0 Komment