Beszélgetés Taróczy Balázzsal – Connors, a gonosz, Borg, McEnroe és a többiek

Azt mondják, hogy ő volt az utolsó mohikán: még hosszú évekig nem számíthatunk arra, hogy magyar férfi teniszező a nyomdokába lép. Taróczy Balázs tizenhárom ATP-tornát nyert egyesben, párosban pedig huszonhetet.

A svájci Heinz Günthardttal kétszeres Grand Slam-győztes: 1981-ben a párizsi Roland Garroson, 1985-ben pedig a szentélyben, Wimbledonban diadalmaskodtak. Legjobbjaként 12. volt a világranglistán. Játszott a régi gigászokkal, John McEnroe-val, Ilie Nastaséval és az álnok Jimmy Connorsszal.

Ma az egyik sportcsatorna szakkommentátora, mindenkiről mindent tud, néha az unalmas, szürke játékot is pompássá varázsolja színes, élvezetes és hozzáértő szövegével. Három éve minden esztendőben elhozza Magyarországra a tenisz egykori klasszikusait, John McEnroe-t, Björn Borgot, Ivan Lendlt és a többi világnagyságot. Szombaton, október 29-én a régi idők nagyjai ismét Budapesten teszik tiszteletüket, újra megtelik Papp László Sportaréna.

– Szeret még teniszezni, vagy rosszul lesz, ha labdát, ütőt lát?
– Most is imádom. Egyszóval a kéz nem felejt, talán a test nem akarja, amit és ahogyan szeretnénk, szeretném. Amúgy rendre versenyzek Ausztriában a 45 év felettiek számára kiírt csapatbajnokságon.

– Még felsorolni is nehéz az összes tornát, ahol a képzeletbeli dobogó legfelső fokára állhatott: melyik volt a legemlékezetesebb?
– Wimbledon. 1981-ben Heinz meg én nyertünk a Roland Garroson, aztán egymás után kétszer a páros vébén is győztünk. Viszont eszünkbe sem jutott, hogy van esélyünk füvön, Wimbledonban sikeresen szerepelni. Korábban sem nagyon ment ott a játék. Ezért volt bombasiker, hogy eljutottunk ott is a csúcsra. Ez minden teniszező álma, és nekünk teljesült. Persze voltak nagy, emlékezetes sikerek egyéniben is. Amikor például húszévesen megnyertem a kitzbüheli tornát. Az elődöntőben Manuel Orantest győztem le, aki a maga idejében koronás királya volt a tenisznek.

– Mi a különbség a mai és az akkori idők játéka között?
– Manapság már egészen korán kezdenek a gyerekek, szinte ütővel a kezükben nőnek fel. Céltudatosan teniszezőnek készülnek. Mi akkoriban csak játszottunk, úgymond teniszezgettünk, és igazából csak felnőtt korunkban lettünk valódi játékosok. A fiatalok ugyanolyan versenysorozatokon vesznek részt, mint a felnőttek. Aztán a felszerelés: változott az ütő, a húr, a labda, a pályák talaja, a technika. Egy azonban nem változott: ma is fejben dől el igazán, hogy ki nyer, ki lesz a bajnok. Biztos vagyok abban, ha lehetne effajta összevetést tenni, akkor Boris Becker, Ivan Lendl és John McEnroe ma ugyanúgy a csúcson lennének. Mert végső soron minden ott, belül dől el.

– Véleménye szerint merre fejlődik a játék: erő, gyorsaság, szép tenisz….
– Ma már alig adódik lehetőség a szép játékra. Sok esetben vizet fakasztó adogatás és kész. Ha valaki finomkodik, gyorsan leütik a pályáról. Erő, állóképesség, dinamizmus jellemzi a mai teniszt.

– Mikor kezdett el játszani? A szülők szerették volna, hogy teniszezzen, vagy a pálya mellett lakott és labdaszedőként kezdte, mint a legendás argentin játékos, Guillermo Vilas?
– Ott laktunk a Blöke (a mai Park Teniszklub a Kosztolányi Dezső téren – a szerk.) mellett, télen korcsolyáztunk, nyáron meg teniszeztünk. Aztán gyorsan kiderült, hogy az utóbbi egészen jól megy nekem. Már tízévesen megnyertem a 12 esztendősek bajnokságát.

– Többször is hangoztatta: a jó teniszező legyen jó vesztes is.
– Rendkívül fontos, hogy egy vereség ne vegye el a kedvünket. Fel kell tudni dolgozni, helyre kell tenni még a fiaskót is…

– Hol vannak a magyarok, az utódok? Hajdanán, az ön idejében több kiváló teniszezőnk volt. Gulyás, Benyik, Baranyi, Szőke és még sokáig sorolhatnánk. Ám az utóbbi időben már annak is örülünk, ha egyikük néha-néha selejtezőt játszik valamelyik ATP- vagy Grand Slam-tornán. Aztán gyorsan ki is pottyan.
– A hazai férfi mezőny meg a világ élvonala fényévnyire vannak egymástól. Azt hiszem, ennek az az egy fő oka, hogy a mai játékosok előtt nincs példakép. Nincs ki után menni. Így azután megelégednek azzal, hogy elindulnak egy-egy kisebb tornán, és ha netán meg is nyerik, nincs tovább, nem lépnek feljebb. Erősen hiszek abban, hogy mindenki addig jut, ameddig az ambíciója tart. Ha valaki megelégszik a középszerrel, akkor ott is marad.

– A nők talán sikeresebbek: egy-egy komoly tehetség feltünedezik, igaz a csúcsra nem tud eljutni.
– Úgy vélem, nem tudták, tudják elviselni a nyomást. Véleményem szerint Mandula Petra, Kapros Anikó túlságosan hamar hagyták abba a teniszt. Most pedig Szávay Ági is hasonlót fontolgat.

– Régebben edzősködött is, közismert, hogy ön volt a legendás horvát játékos, Goran Ivanisevic trénere.
– Meg Thomas Musteré egy fél évig. Akkoriban még én is aktív voltam, párosban játszottam, és mellette trénerkedtem. Aztán abbahagytam a versenyzést és “csak” edző voltam. Ám ez pokoli módon untatott. Egyedül mászkálni egy teniszcsarnokban egész álló nap. Nem volt nekem való, ezért felhagytam vele. És még valami: akkoriban még jól ismertem Goran és Thomas ellenfeleit, hiszen többször játszottam ellenük, fel tudtam őket készíteni a riválisokkal szemben. Amikor már nem játszottam párost sem, nem élveztem az egészet. Más, amikor fiatalon bejárja az ember a világot, és megint más harminc és negyven között, kisgyerekkel folyamatosan utazgatni.

– Szokott találkozni Ivaniseviccsel?
– Hébe-hóba.

– Párospartnere, Heinz Günthardt időnként feltűnik, egy-egy friss csillag mellett edzősködik. Barátság (is) volt, vagy csak munkakapcsolat?
– Mindig jó barátok voltunk, és most is azok vagyunk. Heinz most Andrea Petkovic, a legújabb német csillag trénere. Olyan komoly hátproblémái vannak, hogy teniszezni már nem nagyon tud, a szeme viszont elképesztően jó. Pontosan megmondja, mit kell a tanítványnak tennie, hogy még jobb legyen. Petkovic már top tízes játékos.

– Idehaza nem foglalkozik egy teniszezővel sem. Nem hívják, talán nincs szükség a tanácsaira, tapasztalatára?
– Nem is próbálják. Tíz éve hívtak a szövetségbe, és tiszta szívvel vállaltam. Megpróbáltam segíteni, hiszen a kapcsolataim, az ismertségem, a tapasztalataim miatt volt is erre lehetőségem. Aztán folyamatosan keresztbe tettek, lehetetlen helyzetbe kerültem. Feladtam, vége.

– “Szakmát váltott”, az utóbbi időben többször halljuk: teniszt közvetít az egyik tv-csatornán. Ez is kihívás, vagy csak szórakozásból csinálja?
– Szórakozás, amelyet nagyon szeretek. Ha jól csinálom, akkor azért, mert nagyjából tudom, mi játszódik le a játékosok fejében, mit miért tesznek, és ezt megpróbálom visszaadni a nézőknek.

– Taróczy Balázst olyan teniszezőnek ismerték, aki sohasem borult ki.
– Dehogynem, velem is előfordult, sőt egyszer még le is léptettek: Indianapolisban, a páros döntőben összekaptam a vonalbírókkal, meg a játékvezetőekkel, én másképp láttam, mint amit ők mondtak. Az első játszmát elvesztettük Günthardttal, a másodikban 6:6 volt az állás. Már túl voltam az első figyelmeztetésen, amiért pontlevonás járt. Újabb vita, én meg “bemutattam” a bírónak, és ezzel betelt a pohár: gém, szett, meccs, vége, kikaptunk! Heinz, aki háttal állt nekem, és nem látta, hogy mit mutattam, egy darabig nem is értette, hogy miért megyek kezet fogni a hálóhoz.

– Régebben – az ön idejében – a játékosok is jelezték, ha elhibáztak egy labdát, ma meg a játékvezetőnek sem hisznek.
– Én másképp, fordítva látom. Korábban volt a sok veszekedés, ma viszont – és ez elsősorban Rafael Nadalnak és Roger Federernek köszönhető, akik nagyon tiszta és becsületes teniszt játszanak – változott a helyzet. Ők bebizonyították, hogy nem kell ahhoz szemétnek lenni, hogy valaki világelső legyen.

– Van egy önhöz kapcsolódó történet: Jimmy Connors, a legendás, de állítólag meglehetősen karcos modorú amerikai játékos többször is keményen beszólt térfélcsere közben.
– Ezt az egész balhézást tulajdonképpen a román Ilie Nasatase kezdte. Állandóan ment a veszekedés, forrt a levegő, olyan hangulatot teremtett, hogy képtelenség volt nyerni ellene. Ordítozás, őrjöngés, fenyegetőzés. Aztán jött Connors, mondott az mindent, mert azt biztosan tudom, hogy utált ellenem játszani. Repkedtek a durva megjegyzések, megszokottak volt az efféle beszólások, mint “fucking communist”, és még ráadásul térfélcserénél a lábad mellé köpött. Egyszer Hamburgban, az elődöntőben kerültünk össze. Leírhatatlanul borzalmas élmény volt, ráadásul a rendezők mindent elkövettek, hogy ő, a sztár jusson be a fináléba, és ne én. Irgalmatlanul, következetesen csaltak, mozogtak a vonalak, persze, hogy kikaptam.

– Mostanában arra panaszkodnak a sztárok, hogy hatalmas a leterhelés, rengeteg tornán kötelező a játék, meg kellene kurtítani az idényt.
– Igen, azok, akik a csúcson vannak: Djokovic, Murray, Nadal, Federer éppen azt szeretnék, ha csak öt tornán kellene indulniuk, és akkor biztosan ők maradnának továbbra is az élen. De gondolni kell a többiekre is. Miért ne lehetne decemberben játszani? Ráadásul nem kötelező minden versenyen indulni.

– Számos ötlet elhangzott az utóbbi időben a játékszabályok megváltoztatásával kapcsolatban. Változzon vagy maradjunk a jó bevált réginél?
– Az utolsó lennék, aki ilyesmit megengedne. Persze, minden megtörténhet.

– Mára elképesztően felgyorsult a játék, de a pénzdíjak is az égbe szöktek. Az első nyílt openen csupán százezer dollár volt az összdíjazás, most viszont már több mint húszmillió (a bónuszokkal együtt 26,3 millió). Fordítsuk meg a dolgot, mennyit hozott volna Taróczy Balázs konyhájára mai áron az akkori sikersorozat?
– Legalább a hússzorosát, de erre van egy riposztom: Gulyás István, minden idők egyik legjobb magyar játékosa bejutott a Roland Garroson a döntőbe és…150 dollárt kapott. Szóval, minden csak viszonyítás kérdése.

– Azok közé tartozott, akik még faütővel versenyeztek, a legendás Dunlop Maxplyvel, aztán áttért a fémre. Mi volt a különbség?
– Elképesztően nagy. Egy másik játék. Érdemes lenne egyszer megnézni, amikor John McEnroe a fa Dunloppal teniszezett, majd két évvel később a fémütővel. Összehasonlítani sem lehet a kettőt.

– Mesélne Borgról, Vilasról, McEnroe-ról, Lendlről és a többi gigászról – milyen volt ellenük teniszezni?
– Ellenfelek voltak, és nem nagyon adták ki magukat. Csak most ismertem meg őket közelebbről, mióta szervezem az “öregfiúk” bajnokságát, a Tennis Classicsot. Persze sokat voltunk együtt, többnyire egy szállodában laktunk, és egymással edzettünk. De mindenki játszotta a maga szerepét. Aztán most, hogy kiöregedtek és visszatértek a játékba, kiderült, hogy milyen klassz fickók. Igazi klasszikusok.

– Évek óta hatalmas sikerrel szervezi a tenisz halhatatlanjainak, a múlt nagyságainak tornáját. Bizonyára csodálatos játékot láthat majd szombaton a Papp László Sportarénában a teniszrajongó publikum. Vannak, akik már hazajárnak Budapestre. Az idén is eljön néhány klasszis, Jevgenyij Kafelnyikov, Ivanisevic a régiek, Gae:l Monfils és Fernando Verdasco pedig a mai nagyágyuk közül. Mi a titkos vágya, kit szeretne még meghívni a magyar fővárosba?

– Az én álmom, vágyam már teljesült: mindig szerettem volna összehozni még egy Borg-McEnroe derbit, és ez három éve összejött, itt Budapesten. Felejthetetlen volt.