Kányádi Sándor irodalomórája a balassagyarmati börtönben – Az érzelmek iskolája

Kányádi Sándor Kossuth-díjas költő tartott rendhagyó irodalomórát a Balassagyarmati Fegyház és Börtönben nemrégiben. A program nemcsak a helyszín, a közönség miatt volt “rendhagyó”, de azért is, mert sok érzelmet hozott a felszínre.

Akik ott voltak a börtönkápolnában, hol felszabadultan nevettek, hol azzal a torokszorító érzéssel küszködtek, hogy sírás lesz a dologból. A közös versmondás és zenehallgatás egy rövid időre az összetartozás érzését kölcsönözte a jól ismert összezártsági kényszer helyett. Bátortalan és dörgő férfihangok szavalták a balladák sorait a látogató előmondásával. Egy, az elítéltek által megzenésített verse után – Valaki jár a fák hegyén – a költő is nehezen tudott megszólalni. Az, hogy Kányádi Sándor verseit sokan ismerik a börtönben, hamar kiderült, az meg biztonsággal állítható, hogy most már azok is szeretik a költőt, akik eddig nem ismerték.

– Őszintén szólva, kicsit csalódott vagyok, nem gondoltam, hogy csak válogatott emberekkel találkozom. Többekkel szerettem volna találkozni – kezdte a vendég, mivel a több száz fős börtönből mintegy 50 elítélt volt a kápolnában. Kányádi Sándor egyébként ezt megelőzően “Isten rabjainál” járt, Pannonhalmán.

A költő, akit a Kiss Árpád Általános Iskola tanulói, tanárai és az elítéltek Szent Dávid Zenekarának tagjai köszöntöttek, a maga közvetlen, derűs stílusában ismertette a szabályokat. Először is, hogy ne urazzák, ő Sándor bácsi mindenkinek. Ezenkívül mindenkinek felszólalási, beleszólási, sőt leszólási joga van.

Az utolsó szabályt már nevetés kísérte: – Egyetlenegy dolgot nem mondhatok, tekintettel a helyre, mert úgy szoktam mondani, hogy akinek elege volt abból, hogy itt volt, az álljon fel, és menjen ki.

Szerényen pontosította saját személyét is: – Azt hiszik, hogy egy költővel találkoznak. Hát, ki kell hogy ábrándítsam a tisztelt egybegyűlteket. Ez egy olyan foglalkozás, hogy csak az illető halála után derül ki teljes bizonyossággal, az volt-e, akinek hitték őt egész életében, még akkor is, ha összegyűltek látására, hallására. Ha majd maguk közül valakinek az unokája, dédunokája érdemesnek tart valamit kézbe venni vagy meghallgatni abból, amit írtam, akkor az elmondhatja, hogy az én ősöm annak idején Balassagyarmaton az ítéletvégrehajtó intézetben egy igazi költővel találkozott. Addig higgyék, hogy az vagyok, aminek időnként magam is hiszem magam, de kételkedjenek is.

Egy kicsit művelődjünk

És megkezdődött az irodalomóra azzal, hogy “egy igazi költőtől” mondtak verset a költő és az elítéltek együtt: Petőfi Sándor Szeptember végén című versét.

Bár Kányádi Sándor, mint megjegyezte, nem akart igazi irodalomórát tartani, “de hogy találkozásunk emlékéül egy kicsit művelődjünk is”, megtanított egy balladát, a műfajt pedig úgy összegezte: szép, szomorú, tömör. Ennek igazolására a margitai születésű Horváth Imre balladáját tanulták meg a fogvatartottak (“ha nem tanulják meg három mondásból, többet nem jövök magukhoz”): Hogy szülőanyja a fekete föld/ erre gondolt a liliom, s letört.

Első szóra rákezdték a férfiak az éneklést is: Tavaszi szél vizet áraszt… A költő mondta fennhangon, az erős hangok pedig zúgták utána: Zöld pántlika, könnyű gúnya, virágom, virágom / mer azt a szél könnyen fújja, virágom, virágom. / De a bánat nehéz gúnya, virágom, virágom / mer azt a szél el nem fújja, virágom, virágom.

– Na most, kérdése volna-e valakinek?

Volt, így megtudhattuk, hogy a költő korán árvaságra jutott, hatéves korától “megszolgálta, amit megevett”. Beszélt Székelyföld érdekes világáról is, amelynek nyomorúsága ismert az irodalomból, de ahogy Kányádi Sándor feltárta, náluk csak a semmirekellők, akik nem iparkodtak, azok voltak rosszabb helyzetben, a székelység önellátó nép volt. (A költő a romániai Hargita megyében, Nagygalambfalván született 1929-ben.)

– A székelyek kétféle adót fizettek, vérrel és ökörsütéssel adóztak. Amikor a király vagy a fejedelem hadba indult, minden portáról ki kellett állítani egy katonát, aki tehetősebb volt, annak lovast, ez volt a véradó. Az ökörsütés pedig? Amikor az uralkodó házasodott vagy fiúgyermeke született, ment a végrehajtó, minden ökör farára rásütötte a király pecsétjét, majd el is vitték az állatot, amikor a királynak szüksége volt rá. Hallottak bizonyára arról, hogy vannak adócsalók, hát a székelyeknél is voltak. Bethlen Gábor például 14 háborút vívott, ez nagyon megcsapolta a székely adófizetők vérét, kezdték eladogatni magukat jobbágynak, ugyanis a jobbágyok mentesek voltak a véradó alól – mesélte.

Az egyik elítélt a száda szóra kérdezett rá az 1956-ban írt, Öreg kút az utca szádán című versből. Nos, a szó finnugor örökség, jelentése eleje, nyílása. Beszélt – a tájszót amúgy ritkán használó – a vendég arról is, hogy a szavak olyanok, mint az emberek: élnek, szolgálnak, aztán megöregednek és kihalnak – csak a szavak hosszabb életűek, tovább szolgálnak. – Hegyvidéken, így Székelyföldön is, a szavak is hosszabb ideig megőrződnek – húzta alá.

Felelevenítette, hogy az őriszigeti székelyeknél, mielőtt előadta volna a versét, megkérdezte, tudják-e, mi az, hogy száda? Ők még emlékeztek. A vers egyébként így kezdődik: Öreg kút az utca szádán / öreg asszony ül a káván. / Mint a botja, olyan görbe, / beleréved a vödörbe.

Idejében abbahagyni, az se kutya

Hogy volt-e már alkotói válságban? – kérdezték tőle.

Kányádi Sándor magát a kifejezést kicsit nagyképűnek vélte, de szavai szerint “bizony három éve abban van – nem tartja illendőnek, hogy az ő korában még versekkel foglalkozzon”.

– Habár Illyés Gyula bácsi azt mondta nekem, hogy nem lehet tisztességes ember, aki a versírást abbahagyja. Én is megértem a pénzemet, Gyula bácsi, feleltem neki, de azért idejében abbahagyni, az se kutya. És erre engem jól hátba ütött, mert ő akkor már 80 éves volt – idézte fel.

Mint a költő a börtönben elárulta, amikor rájött, hogy amit az egyetemen tanul, az nincs összhangban azzal, amit otthon lát, nem tudott írni. – Pedig olyan lelkes híve voltam a szocializmusnak, hogy még lódítottam is az érdekében – fűzte hozzá.

Ő már szerkesztőségben dolgozott, és szerette volna, hogy a húga is iskolába járjon. Szenet lapátolt a kolozsvári állomáson, eltartotta magát, küldött tandíjra valót gyűjtött a húgának, és azt lódította az édesapjának, hogy mindkettejüket az állam taníttatja.

Akkor, az ’50-es években tudta meg, hogy tehetséges. Behívták ugyanis a pártbizottságra, és nekiszegezték a kérdést: “Az elvtárs miért nem ír? Az ellenség azt hiheti, hogy mi nem engedjük írni. Az elvtárs tehetséges – és hát ezért mondom, én vitathatatlanul tehetséges vagyok, a párt állapította meg rólam -, írnia kell!”

– A fordítások átsegítenek a válságon – vallotta be Kányádi Sándor, akitől mintegy két óra elteltével szeretettel búcsúztak az elítéltek. Átadták az intézetben neki készített festményt, külön köszönetet mondtak azért, hogy idős kora ellenére megtisztelte őket a jelenlétével, és mint a mindannyiuk nevében szóló F. Attila kifejezésre juttatta: “Hisszük azt, hogy az ön által megteremtett, a verseiben, regényeiben, meséiben tetten érhető gondolatiság visszavezet, illetve eligazít bennünket a rácson túli társadalomban.”