Őszi daruvonulás – Látványos jelenség

Visszavonhatatlanul itt az ősz, költöző madaraink zöme már elment, a darvak viszont most vonulnak. Ilyenkor ősszel az észak-európai szaporodó területekről tartanak a Földközi-tenger melléki telelőhelyeikre.

A három jelentősebb európai vonulási útvonal közül az egyik Magyarországon vezet keresztül. Mit is tudhatunk a darvakról, milyen lehetőségeink vannak a daruvonulás megfigyelésére?

A daru egyike legmagasabb termetű madarainknak, a gólyánál is nagyobb, és szintén nyújtott nyakkal repül. Megjelenésében fenséges: a hím főszíne hamuszürke, feje a nyak közepéig fekete. A fej két oldalán fehér csík húzódik végig. A nagy szárnyfedők szára fekete, a bodros tollak szára sötét, hegyük feketés. A tojó hasonlít a hímhez, de bodros tollai fejletlenek. A fiatalokat rozsdásbarna fejük és nyakuk különbözteti meg az öregektől.

Valaha széltében elterjedt, fészkelő madárfaj volt hazánkban. A századfordulón még fészkelt nagy mocsarainkban, de azóta csak átvonul az országon. Annak idején különleges becsülete volt a darunak és a darutollnak, amely a nem nemesek körében viselt “legnemesebb” tolldísznek számított. Egy szép madárért fél hízót is megadtak, a darutollat végrendeletben hagyták utódaikra az elhunytak. Katonai vitézséget tüntettek ki vele, és volt idő, amikor még adóba is elfogadták.

Kedvező táplálkozási lehetőségek

A daru a Hortobágyi Nemzeti Park címermadara. A híres daruvonulás a Hortobágy egyik leglátványosabb és legemlékezetesebb eseménye. A madárvonulás idejére, általában október második és harmadik hétvégéjére madármegfigyelő túrákat szervez a park.

A vonuló darvak napközben a nemzeti parkot övező mezőgazdasági táblákon táplálkoznak. Késő délutántól gyülekeznek újra a pusztán, ahonnan naplemente idején nagy csapatokban húznak a hortobágyi halastavak irányába, ahol az éjszakát töltik.

Az Észak-Európából (zömmel Finnországból) szeptember második felében érkező madarak a komolyabb fagyok beköszöntéig maradnak nálunk, majd Szicílián, illetve a Boszporuszon keresztül jutnak el észak-afrikai, tunéziai és szudáni telelő területeikre. Az eget betöltő hangos darucsapatok látványa minden szemlélő számára felejthetetlen élményt nyújt.

Az általában szeptember közepétől november közepéig tartó vonulás dandárja többnyire október végére esik. A néhány hétig nálunk időző madarak számára kedvező táplálkozási lehetőségeket kínál a földeken maradt kukorica, illetve a térségben található halastavak megfelelő időzítésű lecsapolása. Az utóbbi nemcsak azért fontos, mert a lecsapolt tavak iszapjában jelentős mennyiségű táplálékot találhatnak a madarak, hanem elsősorban azért, mert éjszakázó helyként nagy kiterjedésű, sekély vízborítású helyet igényelnek, ahol nem lehet őket észrevétlenül megközelíteni.

Míg a 80-as évek elején még csak mintegy 3000 madár éjszakázott a halastavakon, a 90-es évek végére ez a szám megközelítette a 65 000-et, és ma már mintegy 80 000 körül mozog. Ehhez hozzájárulhatott a vízivad-vadászat beszüntetése, a halastó-lecsapolások természetvédelmi szempontú időzítése és a kukoricatarlók bőséges táplálékkínálata.

Kedves játszótárs, éber házőrző

Hazánkban sajátos hagyomány volt a fészekből kiszedett darufiókák felnevelése a tanyák udvarán, az udvarházaknál, a nemesi kúriáknál, a kastélyok parkjaiban és a várudvarokon is. A megszelídült madár fajára jellemző éberséggel vigyázta a portát, sőt sok esetben hatékonyan lépett fel a betolakodóval szemben is. De nem csak házőrzőnek volt kiváló: vezette és vigyázta a szárnyas jószágot, a gyerekek kedves játszópajtása volt, a ház népét táncával, mutatványaival szórakoztatta, viselkedéséből időt jósoltak. A szelíd daru intelligens, jóindulatú és hűséges társ, a vele kialakítható kapcsolat minősége a madarak közül csak a papagáj és a varjúfélékkel kialakíthatóhoz hasonlítható.

A darvászat jól jövedelmező “szakma” volt, gyakorlóit darvászoknak nevezték. Lőfegyverrel történő vadászata csak később, a 19. század végén, a 20. század elején vált általános gyakorlattá. Az úgynevezett darulövők országhatárokon át kísérték a vonuló rajokat, és a pihenőhelyek tulajdonosaival évekkel előre egyeztetett módon, alaposan kidolgozott metódus alapján tizedelték a csapatokat.

Mindezek mellett a nagy lecsapolásokat követő élőhely-beszűkülés, a kemizáció, a környezetszennyezés, a mindenhova kiterjedő, egyre intenzívebb emberi jelenlét és egyéb hasonló hatások eredményeként a múlt század közepére katasztrofálisan lecsökkent a daru állománya (is).

Káros a madarak zavarása

Ma már – szerencsére – ott tartunk, hogy évről évre növekszik mind az áttelelő, mind az átnyaraló állomány létszáma, valamint a költési próbálkozások száma is. Mindez azzal a reménnyel kecsegtethet, hogy előbb-utóbb a daru ismét a hazánkban (rendszeresen?) költő fajok listáját gyarapíthatja.

Aki szeretne annak a csodának részese lenni, amelyet az országon átvonuló, illetve itt pihenő darvak látványa jelent, az megteheti. (A daruvonulás megfigyelésére legalkalmasabb helyek a hortobágyi park területén találhatók.)

A daru nagyon éber, óvatos és félénk madár, ráadásul rendkívül érzékeny a zavarásra. Sok esetben még a megfigyelőtornyokban lapuló madarászok fölött is szétnyílnak, illetve kitérnek előlük a vonuló rajok. A szántóföldeken, kukoricatarlókon kis csoportokban szétszórtan táplálkozó madarak megközelítése és megfigyelése nappal rendkívül nehéz, ráadásul a madarak ilyetén zavarása felesleges, sőt káros is.

A megfigyeléshez látcsövet, távcsövet, teleobjektívet használhatunk. Érdemes igénybe venni a természetvédelmi hatóságok által kijelölt megfigyelőhelyeket, és közben kerüljük a hangoskodást, a zajkeltést és a felesleges mozgást.