Elhunyt Mészöly Dezső – Szakonyi Károly: igen jelentős alkotó volt

Szakonyi Károly író szerint költőként és műfordítóként is igen jelentős alkotó volt a kedden elhunyt Mészöly Dezső; mint hozzátette, a színházi élet is fontos szerelőjét vesztette el a Kossuth-díjas Shakespeare- és Moliére-fordító halálával.

“Közeli ismerősök voltunk, együtt dolgoztunk a Lyukasóra című folyóiratnál, de a színházi világból is jól ismertem őt. A magyar költészet jelentős személyisége volt” – emlékezett az MTI-nek az alkotóra Szakonyi Károly, méltatva Mészöly Dezső költői, műfordítói munkásságát.

Az író felidézte Mészöly Dezső legendás hírű memóriáját. “Körülbelül két éve találkoztunk utoljára. A teste már nagyon rossz állapotban van volt, de a szelleme sziporkázott, fantasztikusan idézett még hajlott korában is” – mondta. Szakonyi Károly kitért arra, hogy Mészöly bölcs ember volt, aki pontosan tapintott rá a fontos művészeti kérdésekre.

“Mindenki nagyon tisztelte. Bűbájos ember volt, bohém életet élt, és azt hiszem, nem bántom meg azzal, ha elmondom, imádta a nőket, és a nők is imádták szellemességét, shakespeare-i arcvonását, szikár alkatát” – fogalmazott a szintén Kossuth-díjas Szakonyi Károly, aki “szellemi gavallérként”, “mesébe illő tudós emberként” jellemezte Mészöly Dezsőt.

Az író, költő, műfordító életének 94. évében rövid betegség után kedden halt meg.

A Magyar Írószövetség és a Magyar Művészeti Akadémia tagjának temetéséről később intézkednek.

Mészöly Dezső 1918. augusztus 27-én született Budapesten. Édesapja a híres nyelvészprofesszor, műfordító és vígjátékszerző Mészöly Gedeon volt, akitől sokat tanult a verstan, a stilisztika és az irodalomtörténet terén. Kisgyermekként a nyarakat a Kiskunságban, járásbíró nagyapja tanyáján töltötte, hétévesen született első, a falusi lét utáni sóvárgását négy sorban összefoglaló versikéje. Elemi iskoláit a szegedi piaristáknál végezte, majd Sárospatakon lett gimnazista. Első, önálló hangon megszólaló versét, amely allergiás asztma rohamaiból táplálkozott, tizennégy évesen írta.

1936-ban beiratkozott a Református Teológiai Akadémiára Budapesten, 1940-től három évig a Képzőművészeti Főiskola festőnövendéke is volt, közben Párizsban irodalmi és színházi tanulmányokat folytatott. 1942-ben Kolozsvárott avatták bölcsészdoktorrá, disszertációját Villonból írta.

Élete első szerződését 25 évesen a Nemzeti Színház igazgatójától az Antonius és Kleopátra című Shakespeare-darab fordítására kapta, ezer pengős előlege akkoriban tekintélyes összegnek számított. (1946-ban Bajor Gizi az ő fordítását választotta, amikor megkapta Kleopátra szerepét.) 1946-48 között a Nemzeti Színházban segédszínészként, segédrendezőként és dramaturgként is dolgozott, ez utóbbi munkakört töltötte be 1958-ig a Madách Színházban is, közben 1951-től 1954-ig a Színház- és Filmművészeti Főiskola dramaturgia tanára volt.

1963-tól tizenöt éven keresztül dolgozott elsősorban fordítóként és dramaturgként a Magyar Televízióban, nevéhez fűződik több film – a Liliomfi, a Bánk bán vagy a Czillei és a Hunyadiak – forgatókönyve is. 1992 óta a Lyukasóra című televíziós irodalmi műsor szerkesztő-műsorvezetője volt.

Műfordítói munkásságának gerincét Villon műveinek tolmácsolása és a róla készült tanulmányok sora adta. Lefordította szinte a teljes életművet, mindent, amit Villonnak tulajdonítottak és azt is, amit írtak róla. De az ő fordításában játsszák ma Magyarországon a legtöbb Shakespeare darabot, és átültette magyarra Moliére, Agatha Christie, Heine műveit, sőt egy névtelen flamand szerző mirákulumát is.

Versei Önarckép retus nélkül (1975) és Villon árnyékában (1983) címmel jelentek meg, forgatókönyveit a Lyukasóráimban adta közre 1993-ban.

1987 óta a Magyar Shakespeare Bizottság, 1992 óta a Magyar Művészeti Akadémia tagja volt. Munkásságát számos kitüntetéssel ismerték el, 1953-ban József Attila-díjat, 1999-ben Kossuth-díjat kapott, 1998-ban az Alternatív Kossuth-díjat is neki ítélték, 2008-ban Magyar Örökség-díjjal tüntették ki.