Teleki Júlia: A kálváriát “már nem lehet semmissé tenni”

Öt évig tartó eljárás, kétszeri bírósági tárgyalás után az újvidéki bíróság rehabilitálta Teleki Júliát és családját. A délvidéki írónő pénteken kapta meg az értesítést.

Teleki Júlia az elsők között adta be kérelmét Csúrogon élt családjának rehabilitálása ügyében az újvidéki kerületi bíróságon, amikor megszületett az erre vonatkozó törvény. Édesapját 1944 őszén ártatlanul kivégezték, és sok más, helyben agyonlőtt és agyonvert magyarral együtt a falu szélén levő dögtemetőben földelték el.

Eddig több mint 140 vajdasági család kérvényezte a rehabilitálási eljárást, de a szerb bíróság csak néhány esetben hozott ítéletet.

“Pénteken megkaptam a végzést arról hogy rehabilitálták az 1944 őszén ártatlanul kivégzett édesapámat. Tulajdonképpen az egész családom rehabilitálását kértem, hisz az egész családomat meghurcolták” – nyilatkozta az MTI belgrádi tudósítójának a Tisza menti Óbecsén élő asszony.

“Hogy mit jelent számomra ez a végzés? Nézze, ezzel már nem sokra megyek, apám életét már senki nem adja vissza, és az sem feledhető soha, ahogyan a családomat meghurcolták, ahogyan kiforgattak bennünket a vagyonunkból, az, ahogyan meghurcoltak bennünket. Mindezt már nem lehet semmissé nyilvánítani. Ez megtörtént. A rehabilitációs kérelmet 2006. május 24-én adtam be, és ma jött meg a végzés” – mondja Teleki Júlia, majd arra a kérdésre, hogy mi mindent kellett ezért tennie, a következőket válaszolta:

“Először is a zsablyai bíróságon holttá kellett nyilvánítani az édesapámat. Ezt kérvényeznem kellett, majd kifüggesztettek egy papírt arról, hogy látta-e valaki élve ezt az embert a háború után. Miután pedig édesapámat azóta sem látta senki élve, kaptam egy olyan végzést, hogy 1945. május 9-e óta édesapámat valóban nem látta senki. Hát persze, hogy nem látták, mert kivégezték. Megfellebbeztem ezt a végzést, azzal, hogy nem 1945 májusában tűnt el, hanem 1944 őszén, azért, mert kivégezték. Ezek után érkezett egy olyan halotti bizonylat, amelyben az állt, hogy 1944 őszén meghalt. Tehát elkendőzték az igazságot. A rehabilitációs eljárás során a legkülönfélébb dokumentumokat vizsgálták meg, hogy hátha találnak valamilyen terhelő bizonyítékot az édesapámra nézve, de nem találtak, mert nem is találhattak semmit, csak annyit, hogy presudjen, azaz, hogy kimondták felette az ítéletet. Tehát kivégezték. De hogy mi volt neki a vétke, ezt már semmivel sem tudták bizonyítani.”

“És noha a családom egyetlen tagjának a nevét sem találták meg a bűnösök egyetlen listáján sem – folytatta elbeszélését Teleki Júlia -, mégis a Csúrogon levő otthonunkból a kollektív bűnösség elvére hivatkozva elkergettek bennünket. Tíz hónapos csecsemő voltam, amikor az apámat elvitték, így ősszel, és januárban, egy éves koromban kihajtottak bennünket a házunkból is. Őt hónapig a Temerin és Újvidék között levő Járekon tartottak bennünket fogva, majd onnan Gajdobrára hurcolták a családomat. Nyolc hónapig voltunk lágerben, a nagyapám is ott halt meg. Mindenünket elvették”.

1945 szeptemberében a kezükbe nyomtak egy papírt, amelyen az állt, hogy szabadok ugyan, de Csúrogra, Zsablyára, vagy Mozsorra semmiképpen nem mehetnek vissza. Az újvidéki bíróság most ezt a végzést semmisítette meg azzal az indokkal, hogy sem Teleki Júlia, sem családtagjai esetében nem találtak olyan iratot, amely a bűnösségüket igazolta volna. Erről a három településről mind egy szálig elűzték a magyarokat, és senki sem mehetett oda vissza.

Később egy szemtanú, aki a közeli téglagyárban dolgozott, elmesélte, hogy 1952-ben az egyik éjszaka kiásták a tetemeket a dögtemetőből, teherautóra rakták a kivégzettek csontjait és a kulai bőrgyárba vitték őket.

“Tehát már a csontok sincsenek ott. Nemcsak az élőket, hanem a holtakat is meggyalázták. Tulajdonképpen genocídiumot hajtottak végre. De apáinknak nemcsak csontjai voltak, hanem szívük is, amely ott porladt el. Ezért szeretnénk felállítani ott egy emlékművet, hogy emlékeztesse az utókort erre a borzalmas eseményre. Hogy soha többé ne történjen meg, sem az, ami 1942-ben (Újvidéken) történt, sem az, ami 1944-ben” – mondta Teleki Júlia.

Az írónő mindehhez hozzátette: október 30-án, vasárnap délután két órakor ott lesznek Csúrogon, a falu szélén, az egykori szélmalom mögötti sintérgödörnél, hogy megemlékezzenek a megtorlás áldozatairól. A kivégzettek tömegsírjánál a mai napig sincs egy darabka hely, ahol el lehetne helyezni a megemlékezés virágait.