Filmkritika – Mint egy főnök (Like a Boss, 2020)

(Budaörs, 2020. március 10. – Budaörsi Infó) Nem szabad a filmes szakírónak abba az örökös hibába esnie, hogy saját ízlésére támaszkodva kizárólag olyan filmalkotásokat mustrál, amelyek garantáltan a „jó” kategóriába sorolandók. Önmagának megspórol ugyan több gramm szürkeállományt, hogy a kimondottan rossz és merően pocsék celluloidhulladékokra – amelyek nagy hatékonysággal döntik azt végpusztulásba – nem pocsékolja erejét és idejét. De ezzel igazságtalanságot követne el a filmiparral, és főleg a becses nézőkkel szemben, mivel a hitványt is illik olykor bemutatni, hogy látszódjon a kontraszt a „kiváló” és a „pocsék” között. Sötétben ugyanis tündöklőbb a fény.

Ilyen vállalhatatlan film a Mint egy főnök (Like a Boss, 2020) amerikai vígjáték, amely március 5-én került a mozikba (Az USA-ban január 10-én) és a színészek között Salma Hayek a húzónév.

A műfaja komédia akarna lenni, de egyáltalán nem képes meghaladni egy kamaszgyerek első forgatókönyv skiccét, amelyet pár azonnal elfelejthető tucatkomédiából plagizált gegből dobott össze ebédszünetben, a gimis menzakoszt turkálása helyett.

Egyszerűen nem lehet pozitív dolgot állítani erről az alkotásról, és ez igencsak kétes hírnévre ad garanciát! A története faék egyszerűségű: két gyerekkor óta „örökbari” nő közös kisipari kozmetikai cégét fel akarja vásárolni egy szépségipari nagyágyú, de majdnem rámegy a barátságuk, ezért végül mégis ellenállnak a nagy lehetőségnek.

Mindez pusztán a tartalom volt, de sajnos a forma tekintetében, vagyis a megjelenésben és a tálalásban nehéz nem elítélően fogalmazni.

A színészi játék a bugyuta csepűrágás szintjét üti meg (az igencsak tapasztalt Salma Hayek nemcsak otrombán, de hiteltelenül játssza a lélektelen cégvezért), a jellemábrázolások felszínesek, és a karakterek mintha más univerzumból léptek volna elő. Mivel ez egy „csajos” film, tehát a célközönség a huszonéves koravén bakfisok, a kevés szereplő kvázi öntudatos, férfikihasználó feminista főpap, akiknek mocskos a szája, és a parvenü MILF baráti körben bulizva kibeszélik az intim női problémáikat és persze a pasikat. A kevés férfi szereplő pedig kizárólag homoszexuális vagy szélsőségesen nőies. Ha megjelenik egy-egy „alfa-hím”, akkor azok kizárólag a nő szexuális igényére vannak tervezve, lelkük vagy személyiségük nincs ábrázolva.

A nyújtott világ nem hagyja el a káprázatosan pazar amerikai nagyvállalat irodapalotáit, egy mindenféle üzleti hozzáértéstől mentesen működő kisvállalat családi munkacsoportját és a szétbotoxolt gold digger baráti kör nagyvilági kecóinak medencés partijait. Ebbe a filmben a férfi el van nyomva és meg van szégyenítve, hitegetve, hogy nélkülük is forog a kapitalizmus kereke, létérdekük nincs, pusztán csak „húsok”, mikor mamának arra jön meg az étvágya.

Hogy mi a film üzenete, vagy mondani valója, nehezebb talány, mint a perpetuum mobile.

A főszereplőkkel (Tiffany Haddish, Rose Byrne), vagyis a Mel/Mia cég névadóival és alapítóival egy épeszű ember nem képes azonosulni, mert túllőtték az „utcai sutyerák” ábrázolását, amivel bizonyára a fiatal korosztály viselkedését próbálták utánozni.

Reggel a közös fogmosáskor azt beszélik ki, milyen jót szexeltek álmukban ezzel és azzal a celebbel, meg vagy féltucatszor, a lelkizés pillanataiban rágyújtanak egy kábítószeres cigarettára, és ez „tök” természetesnek veszik a film kontextusában, mintha csak rágóznának, csak hát attól ugye nem tép be az ember.

A két 40 felé közelítő nőnek nincs (és nem is volt) élettársa, az egyik kitart egy férfit szexuális célból, a másik hazavisz egyéjszakásokat, majd kidobja őket. A család szentsége nyomokban se található meg, csak félig-meddig, elvált vagy zabigyereket nevelő barinő képében. De a pénzhajhászás, a siker és a hírnévre való féktelen törtetés, az individualista önmegvalósítás mindenek felett van.

A film, mint arte factum kulturálisan a legnagyobb impaktfaktorral rendelkező mind közül. Egyszerre látással- és hallással kapcsolatos, ill. narratív, tehát nevelő is. A társdalom a filmekből sajátítja el azokat a pszichológiai pattern-eket, amelyek tudatlanul, de követ, lemásol a néző a társas viselkedésében.

A Mint egy főnök nem más, mint ennek tudatában való de facto ócska érzékenyítés a deviáns viselkedésre: a drogozásra, az illetlen beszédre olyan tereken, ahol az üzleti kommunikáció finom diplomatikája célravezetőbb, a mások kihasználására. De érzékenyítés az LMBT jelenségre is, ezzel talán nem is üt olyannyira mellé, hiszen a szépségipar női szféra, ahová nőies intuíciókra van feltétlen szükség, és az ilyennel rendelkező férfiak ebből adódóan erősen nőiesek.

Ez a film, ha más nem is, de filozofikus. De csak abban az értelemben, hogy kérdéseket tesz fel, habár egyet sem válaszol meg… Mi a film tanulsága? Miért fogadták el a színészek a szerepet egy ilyen pocsék forgatókönyv után? Egyáltalán kinek volt ennyi sületlen agya mindezt megírni? Ki adott erre pénzt, hogy leforgassák? Mit is vártak el ezek után?

Jelenleg alig egy héttel a premier után, az IMDb filmes fórum a 10-es skálán 4-est adott neki, a hasonló Rotten Tomatoes mindössze 19%-ot a 100-ból, és feltételezhető, hogy minél többen tekintik meg, annál jobban romlani fog ez az arány. Erősen esélyes az Arany Málna-díjra. A Mint egy főnök amerikai tucatfilm, abból is a halva születettek fajtájából, amelyre még az alkotók se lehetnek büszkék, a néző pedig fogja a fejét, hogy ezért még pénzt is adott a mozi kasszájánál. Ha elinná, jobban járna vele szellemileg.

Adams

facebook:

0 Komment