Színházi kritika – Sötétben tapogatózás Budaörsön: Fény presszó

(Budaörs, 2018. május 14. – Budaörsi Infó) A Budaörsi Latinovits Színház színpadára érkezett egy kortárs szerző munkája, szinte a semmiből, és nagyon úgy tűnik, ugyan oda is tér majd vissza. A bemutató előadás május 12-én esett meg és rá tíz nappal lesz még egy előadás belőle. A szerző a provokálóan fiatal Cziglényi Boglárka, a címe: Fény presszó, alcíme pedig Szerelem tartós béke idején.

A kortársakkal egy nagy baj van, de az óriási: nem lehet tudni, hogy a későbbiekben melyik munka kerül múzeumba, melyik a kukába. Ugyanis a művészet valódi értékmérője maga az idő, nem pedig a jelen reflexiója. Idő kell ahhoz, hogy minél többen megismerjék; idő, hogy releváns szakmai vélemény körvonalazódjon róla; idő, hogy beintegrálódjon abba a folyamba, amit művészetnek nevezünk. A jelen tűzijátéka immár nem relevancia, az a popkultúra és a bulvár élettere, a valódi művészetben pedig Marcel Duchamp óta ez az idősík igencsak száműzetett.

Ez a század eleji fenegyerek ugyanis egy tömegtermeléssel készült piszoárt küldött el egy kiállításra még 1917-ben. Annyira megdöbbentette a zsűrit, hogy ki is állították. Azóta világszenzáció, de nem maga a tárgy, hanem a jelenség. Az intézményesülés vált elsődlegesen felszentelővé, és ezzel jól bokán rúgta magát a művészet (hogy a színház világára is mutassunk, volt egy dada irányzat, hasonló manőverekkel).

Duchamp óta az számít műalkotásnak, amit kiállítanak, tehát a helyszínre tolódott a súlypont, nem az alkotásra. Ezért immár megszokottá vált, hogy azt tekintjük műalkotásnak, vagyis arte-faktumnak, ami galériába, színpadra, hanglemezre vagy nyomtatásra kerül. Így azonos szintre kerülhet a talmi és az igazán nagyszerű. Ezért a patinásodás megkezdéséig célszerű a kortárs munkákat – bárhol is jelennek meg – megértő türelemmel figyelni, nem rögtön becibálni egy intézménybe. Aktualizálva erre az előadásra a mondanivalót: csak a probatum est munkákat érdemes színpadra állítani.

A Fény presszó sajnos nem teszi meg azt a szívességet, hogy jó indulatból fenyegesse a magyar irodalmat vagy színházi életet, hogy átértékelésre késztesse a műértőket és kultúrtörténészeket. Olyan, mint egy könnyű nyári zápor, jön és megy, nem hagy nyomot maga után. Ez egy presszóban játszódó énekes kamaradarab, amelyben a librettó sokkal csiszoltabb, mint a cselekményt göngyölíteni próbáló párbeszédek. Előbbiek nem rendelkeznek „fül féreggel”, tehát nem lesznek sose slágerek, utóbbiak pedig olyan tulajdonságokkal rendelkeznek, amelyek rontják az összképet: sablonosság, olykor lazaságból adódó összefüggéstelenség, közhelyparádé (pld. Rákosi-szendvics, micsodával verni a csalánt, az élet nem habos torta, stb.). De felsejlik idősebb Plinius szelleme, aki azt mondja, hogy a vásári kofa is mondhat néha bölcseket. Egyet azért találni a Fény presszóban is, bár ki tudja, honnan származik: „a lassú agymosás nem fáj, csak később.”

A megjelentetni kívánt időszakot (Rákosi korszak) nem sikerül semmilyen szinten, hitelesen előteremteni, holott a szokásos klisékből épül fel: beszervezés, besúgó, kényszerítés, verés, razzia, politikai nagykutya a családban, abortusz, stb. A sehova nem vezető cselekvések, a diegetikus zene összekeverése a non-diegetikussal (a zenészek bevonása a cselekménybe dramaturgiai hibát okoz), az üres párbeszédek pedig egészen a második rész utolsó feléig kétségessé is teszik, hogy egyáltalán van bármifajta építő szándék az előadásban. Másfél óráig ugyanis nagyon önjáró, öntetszelgő a produkció. Nevelni nem nevel (se katarzis, se üzenet vagy tanulság), szórakoztatni nem szórakoztat. Az első felvonás ürességét a második nyomott hangulata követi és teljesíti be. Pedig az egyik legnagyobb magyar irodalmi (és később film-) alkotás azonos térben és időben játszódik. Sánta Ferenc Az ötödik pecséttel már bebizonyította, hogy egy apró vendéglátóipari-egységben milyen hátborzongató és mély filozófiai szintre képes egy-egy párbeszéd menni diktatórikus időben, tértől és időtől független emberi igazságokkal.

Félénken és kellően ki nem emelve „fény derül” a produkció talán egyetlen mondanivalójára, ami önmagában költői, de ettől még üres, mert semmihez sem kötődik. A fény az élet, a kávézacc a föld, így a „fény/presszó” úgy is értelmezhető, hogy „élet/halál”. Néhány elejtett szójáték és a pirotechnika is célozgat erre, de nem eléggé nyilvánvalóan. Meg amúgy sem illik a cselekménybe, ahol nem történik haláleset, és állítólag szerelmi szál is található benne. De csak állítólag, mert az erre utaló képtelen helyzetek hiteltelenek, csakúgy, ahogy egyetlen szereplővel sem tud a néző azonosulni. Kiforratlan dramaturgia, léha koncepció, sokat markol, keveset fog érzület szűrődik át ebből a produkcióból. A budaörsi társulat tagjainak (Páder Petra, Böröndi Bence, Chován Gábor), akik legalább csak ebben az évadban féltucat produkcióban vesznek részt helyben, úgy hiányozhatott ez az illékony opus, mint az a bizonyos a zsebből, mert igencsak leterheltek lehetnek így az idény végére. De mivel profik, ez a szerepjátékukon nem látszik (annyira).

Sokkal nívósabb búcsút is el lehetett volna képzelni a leköszönő intézményvezetőtől, Frigyesi Andrástól, aki a rendezője a Fény presszónak. Mint közismert, a következő évadban már nem ő, hanem az eddigi művészeti vezető, Berzsenyi Bellaagh Ádám lesz a Budaörsi Latinovits Színház igazgatója. Frigyesi igazgatói idejében történtek azok a hosszú távú változások, amelyek megalapozzák a budaörsi színház jövőjét: névcsere és állandó társulat létrehozása. De a magyar színházvilág kollektív öntudatában ez az intézmény még nem tudott megtapadni, hírnevet még nem szerzett magának; ezt elérni az új igazgatónak lesz a feladata. Hogy Frigyesi András segítségével, vagy sem, nem tudjuk biztosan még. Bizonyára a leköszönő igazgató ismeri a mondást: „ahol egyszer lomb voltál, oda ne menj vissza gyökérnek”.

Mindenesetre Budaörs város, és a magyar kultúra köszönettel tartozik Frigyesi Andrásnak, amiért nyélbe ütötte a Budaörsi Latinovits Színházat. Nem rombolás, hanem építés zajlott a Szabadság út 26. szám alatt öt éven keresztül, amit a mai populáris kultúrát habzsoló világunkban nagyon meg kell becsülni. Stílszerűen egy Friedrich Schiller idézettel zárjuk a témát, A genovai Fiesco összeesküvése című darabból (1784). Der Mohr hat seine Schuldigkeit getan, der Mohr kann gehen (A mór megtette kötelességét, a mór mehet).

Adams

facebook:

0 Komment