Szárnyal a magyar film?

(Budaörs, 2017. március 1. – Budaörsi Infó) Sosem tapasztalt teljesítményre kapcsolt a magyar filmművészet az elmúlt években. Futószalagon hozzák haza nemzetközi fesztiválokról – kicsiktől az óriásokig – a legnagyobb filmes elismeréseket megtestesítő díjakat. A hazai film 1896. május 10-től számított Kárpát-medencei létezése óta ugyan megannyi jelölést, világhírt és nagydíjat zsebelt eddig be, de nem ilyen rövid időszak alatt, mint a mostani.

Az idén február 26-án tartott 89. egyesült államokbeli Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia díjátadóján (közismert nevén: Oscar-díj) ismét magyar alkotást jutalmaztak, a Mindenki című rövidfilmet, a tavalyi legjobb külföldi alkotás kategóriában nyert Saul fia után. A helyzet ugyan különleges, de nem ismeretlen a magyar filmvilágnak, mivel az első két Oscar-díj is egymást követő évben lett odaítélve 1981 és 1982-ben. Rofusz Ferenc A légy című animációs rövidfilmje és Szabó István Mephisztója volt akkor a szerencsés páros.

Természetesen nem szabad megfeledkeznünk Böszörményi Zsuzsa Egyszer volt, hol nem volt… rövid vizsgafilmjéről, amivel az ún. Diák-Oscar díjat (Student Academy Awards) nyerte el 1991-ben.

A filmművészetileg igencsak túlértékelt amerikai díjnak vannak, bár kevésbé hangoztatott hátulütői: hiába a nemzetközileg is mérhető feszült figyelem az irányába és a szemkápráztató, utánzásra sarkaló csillogó felszínesség ami körül lengi és jellemzi, ez csupán csak egy nemzeti díj, amelybe a külföldi alkotások csak igen hosszú idő után szerezték meg a jogot saját kategóriára, egészen pontosan 1956-ban. Ha tekintetbe vesszük, hogy a világ filmjei piaci erejének (a legutoljára mért 2015-ös MPAA adatok alapján) az észak-amerikai csupán a 29%-át teszi ki, mégis csupán 2-3 kategóriában nevezhetnek be nem-amerikai alkotások, azt kell mondani, hogy már maga a legjobb öt jelölt közé kerülés is felér egy sikerrel, nemhogy hazavinni az aranyozott, Oscarnak keresztelt giccsfigurát. A legnagyobb filmes gálákra, mint amilyen a velencei vagy a Cannes-i filmfesztivál, nemzetközi nevezés alapján lehet bekerülni, nem egy országos szervezet önkényes döntése alapján.

De a kérdés az, mitől is táltosodott meg a magyar filmművészet? Az egyik, most kifejteni szándékozó teória szerint az, hogy az állami finanszírozás megváltoztatása óta (Magyar Nemzeti Filmalap létrehozása 2011 júniusában) az alkotók kezdenek leszokni a domesztikált, kizárólag a magyaroknak szóló, csak magyarok által értelmezhető filmek készítéséről – ami annyira jellemezte a rendszerváltás utáni első két évtizedet -, és elkezdtek tágabb értelmezésű, szinte egyetemes mondanivalójú és általános üzenettel rendelkezőket készíteni.

A rendszerváltozás utáni, magyar közismeretnek igencsak örvendő filmalkotások, mint amilyen a Csinibaba (1997), az Üvegtigris (2001), Valami Amerika (2002) vagy a Nyócker (2004), tartalmában nem reflektál a világ dolgaira, hanem csak a magyar viszonyokra, olyan stílusban és ábrázolásban, amelyet csak az érintettek képesek feldolgozni teljes mértékben és ezért értékelni, éppen ezért a nemzetközi megmérettetésekre teljes mértékben alkalmatlanok.

A film a legdrágább művészeti ág, és hazánkban állami hozzájárulás nélkül szinte lehetetlen játékfilmet készíteni, ezért a közpénzből való források beszűkülése, illetve a pályázó projektek, a forgatókönyvek többszintes mérlegelése miatt fél évtizede nehezebben készülnek kevésbé értékes, öncélú alkotások, tehát fajsúlyosabbá vált a filmtermésünk.

Az elmúlt pár év nemzetközileg is elismert magyar filmjeiből elég csupán néhány nevet és címet kiemelni: Tarr Béla 2011-es alkotása, A torinói ló Berlinből elhozta az Ezüst Medve díjat, Enyedi Ildikó pedig idén a fődíjat, az Arany Medvét a Testről és lélekről filmjével. Mundruczó Kornél Fehér Istene (2014) és Ujj Mészáros Károly munkája, a Liza, a rókatündér (2015) is megjárt megannyi külföldi díjvetítést, öregbítve a magyar film nemzetközi hírét.

Tekintetbe véve az elmúlt évek hatalmas sikereit, feltehető a kérdés, miszerint egy új filmes szakasznak vagyunk a kortársai? Ez lenne a magyar új hullám, ahogy a franciáknál és a cseheknél is megtörtént egyszer? A válasz szinte csak nemleges lehet, hiszen az említett filmalkotások annyira eltérnek egymástól megjelenésben, üzenetben, megfogalmazásban, kivitelezésben, hogy nem lehet egy kalap alá venni, egyetlen irányvonal képviselőinek tekinteni őket. Arról lehet inkább szó, hogy az egyéni tehetség és szakértelem végre képes érvényesülni, a Magyar Nemzeti Filmalap egyfajta jó kertészként szépen gyomlálta a rendelkezésére bocsájtott celluloid-kertecskét, és szárba kaptak a nemesebb hajtások. Közvetett módon így nemcsak a magyar kultúrának nívója emelkedett fel, hanem a leendő filmes generációknak nyújtanak viszonyulási pontot, példaképeket.

Adams

facebook:

0 Komment