Püski Ilona református lelkész karácsonyi gondolatai

(Budaörs, 2015. december 22. – Budaörsi Infó) Az ünnep közeledtével megkértük a budaörsi egyházi vezetőket, hogy osszák meg olvasóinkkal karácsonyi gondolataikat. Olvassák el Püski Ilonának, a Református Egyházközség lelkészének szavait.

Egy mese szerint az állatok vitafórumot tartottak arról, hogy „Van-e Nap az égen?”.

A vitában felszólalt a vakond: “Egy élet során sok alagutat építettem, de a Napot én még nem láttam”. Hozzászólt az ökör is: „Eddigi életen során sok legelőt bejártam, minden füvet ismerek és sok vásáron is megfordultam, de a Napot én sem láttam!” Nyilatkozott a bagoly is: „Azért valami ezüst kifli van az égen, néha tányérrá dagad, de a Napot én sem láttam!”

Közben vízi postán megérkezett az állatok gyűlésére a tenger mélyén lakó horgászhal levele is: „Sajnos, személyesen nem lehetek jelen, de szeretném, ha véleményemet ismernétek: A tenger mélyén a sötétben sokat úszkálok és szinte mindenfajta kis halat ismerek, de eddig semmilyen Napot nem láttam. Én amikor éhes vagyok, magam szoktam magamnak világítani, és a fényemet csodáló kis halakat már csak be kell kapnom.”

„Nincs Nap, nincs Nap, nincs Nap!”- ismételgette diadalmasan a sokszor hallott véleményt a közeli háznál egy kalitkában élő papagáj.

Végül a pacsirta kért szót: „Persze, hogy nem látod a Napot te vakond, mert mindig a föld alatt élsz, már szinte bele is vakultál. Te sem látod, ökör koma, mert mindig lógatod a fejedet, és lefelé nézve csak a füveket keresgéled. Te sem látod bagoly, mert fordított életet élve csak éjszaka röpködsz, és te horgászhal, a sötétségbe vonulva önmagad fényével vagy eltelve, és azért nem veszed észre a Napot. De amikor én nyári reggelen fölrepülök a légbe, és megfürdök a napsugarakban, élvezem és tapasztalom, hogy milyen valóságos a Nap.”

Néha, még egy mese is lehet tükör számunkra, emberek számára. Még akkor is, ha a szereplői állatok. Vagy talán, nem szoktunk (például) „ökör koma” módjára viselkedni? Még ilyenkor, advent időszakában is… Nem jobb lenne „pacsirtaként”, könnyű szívvel készülni az ünnepre?! Hogy nem lehetetlen, azt mutatja egy édesanya vallomása: „Mások az ajándékvásárlást nyűgnek érzik, én ezzel szemben kellemes izgalmat érzek, mert olyan dolgokat keresgélhetek, amelyek örömet okoznak a szeretteimnek. A karácsony előtti sütés nekem nem kimerítő munka, hanem vidám, kellemes és túl rövid időszak, amelyet a legfontosabb emberekkel tölthetek. Ilyen érzésekkel kikövezett úton szoktam megérkezni a karácsonyhoz.”

Azt is elmondta azonban ez az asszony, hogy kiskorában feltette édesanyjának a kérdést: „Miért mi kapunk ajándékot, ha Jézusnak van a születésnapja? – Azért, mert ő annyira szeret, minket, hogy mi kaphatunk ajándékot a születésnapján…” Azóta is ez az isteni szeretet alakítja, szépíti meg az ünnepeit és az egész életét. Igen, karácsony -valójában- ennek az ünnepe. Nem általában a szeretetnek, hanem az Isten irántunk való szeretetének az ünnepe. Az ő meg nem érdemelt szeretetének ünnepe, hiszen inkább építgetjük a sötétben alagútjainkat, mint sem elismernénk, hogy szükségünk van Rá. Mégis „…meglátogat minket a felkelő nap a magasságból, hogy világítson azoknak, akik sötétségben és a halál árnyékában lakoznak, hogy lábunkat a békesség útjára igazítsa.” Ez történt az első karácsonyon, amikor az Isten testet öltött Jézus Krisztusban.

Ezt a fényt azonban nem elég csak tanulmányozni. Ebbe bele kell állni!

C. S. Lewis-nak van egy „Fáskamrai meditáció” című írása. Az író éppen egy fáskamrában van. Kinn ragyogó napfény, benn sötétség. Az ajtó tetejénél van egy repedés, ami keresztül behatolt a sötétbe egy fénysugár. Az író sokáig nézte, vizsgálgatta a fénysugarat, látta a benne táncoló porszemeket. Látta a sugár világosságát, de azon kívül semmit. Egy ideig lenyűgözte a látvány. Aztán kisvártatva megmozdult, és beleállt a fénysugárba. Egy szempillantás alatt eltűnt az előző kép, nem látta már sem a kamrát, sem a sugarat. Egy szemernyi elvakulás után a repedésen keresztül meglátta a kinti fák zöld leveleit, ahogy mozogtak a szélben, és távolabbra nézve meglátta magát a napot is.

Nézni, tanulmányozni a sugarat és beleállni a fénybe nem ugyanaz. Két külön dolog. Ha csak nézzük a sugarat, akkor minden más sötét és eltűnik a sugárhoz képest. Amikor beleáll a sugárba valaki, és úgy néz, jönnek a színek, a formák, és megpillantható maga a fényforrás is. Ha a sugarat nézzük, csak egy dolgot látunk. Ha beleállunk a sugárba, meglátunk egy csomó mindent, ami a sötétségből új színbe öltözik.

Aki bele áll az Isten hozzánk küldött fényébe, a megsemmisítően vakító első pillanatok után megláthatja a forrást, s más színben kezdi el látni a másik embert is…

Ilyen „pacsirtás” adventet és karácsonyt kívánok!

(Budaörsi Infó)

facebook:

0 Komment