Színházi kritika – Liliomfi Budaörsön

„Fiatalok! Tiétek a jövő!
Régen úgy volt, hogy a miénk lesz…”

(Budaörs, 2015. december 5. – Budaörsi Infó) Van abban is egyfajta atmoszférikus remegés és meglepetésre helyzeti előny, ha az ember kivételesen nem a premierre, hanem csupán a második előadásra képes elvonszolnia fáradt porhüvelyét. Ugyanis így több ideje marad a játszandó színdarabból mélyebben felkészülni, illetve elolvasni a bemutató előadásról szóló sajtótermékeket, nevezetesen az ajánlókat és személyes élménybeszámolókat, amiket valami zavaros téveszme folytán elkezdtek ’kritikának’ dicsőíteni, mellőzve a tartalmi ismérveket és az őszinte szót, amelyből építkezni lehet.

Így történt ez a Budaörsi Latinovits Színház égisze alatt manifesztálódott Liliomfi produkcióval is, habár addig száj panaszra nem nyílhat, amíg a legfontosabb kritérium teljesül, miszerint a művészetet szeretni is kell, nem elég csak tudósítani vagy olvasni róla! Meg talán egy cseppecskét érteni is hozzá.

Mivel közismert színműről van szó és az interneten pár kattintással elérhető róla az összes tájékoztató adat – amiket már előttem sokan fel is használtak – ezen írás eltekint a hasztalan lexikális tautológiától. Az ún. hipotetikus konstrukciót sem vázolja fel, hiszen a történetét egy mély nyomot hagyó filmalkotás már elplántálta azokban a fejekben, akik megtisztelik a színművészetet azzal, hogy érdeklődnek utána és jegyet vásárolnak ezen előadásra. Ezen írásban sajnos meg kell elégedni azokkal a reflexiókkal, amelyet nem a szórakozni vágyó néző impressziójából, hanem a színfalon túl is ismerettel rendelkező ’beavatott’ szemszögén keresztül szűrődnek át (és itt nem a színészekkel és az alkotógárdával hivatalból bratyizó karakterről van szó).

A Liliomfi egy ízig-vérig autentikus magyar komédia, és a rendezőnek, ifjabb Vidnyánszky Attilának sikerült is a cukorra mézet öntenie Budaörsön: a permanens hahota garantált, hiszen bevált mű – probatum est –, az ismeretlen újdonság vagy a kísérletezés pedig nem költséghatékony, még egy önkormányzatilag támogatott színház esetében sem. De egy színházrajongó fanyalodik ettől a műfajtól, mert ez a leghaszontalanabb abban, hogy a néző jellemét formázza, inkább csak felerősíti azt, amit jó lenne salakként kiégetni a lélekből: az ízléstelenséget. A tragédia hasznosabb, ugyanis a katarzis által sűrűsödik a lelkünk, nagyobb fajsúlyt kap a személyiségünk, mert átalakít bennünk valamit, mondhatni finomhangolja érzelmeink érzékeny gépezetét, míg a komédia csupán csak szórakoztat, pillanatnyi vidámságot okoz, ami tüstént elmúlik, amint levegőt veszünk egy jóleső nevetés után. A komoly dráma megváltoztat, a bohózat felerősít. Mit is érthetünk ezen? Például az altesti humor (itt: Szellemfi fenekének többször exponáló apoteózisa) sosem emel a színvonalon, hiába nevetnek rajta, ez csupán álsiker! Csak az ízléstelenségről árulkodik ilyenkor a szívből jövő kacaj, minél több és hangosabb, annál szomorúbban.

A komédiákban manapság többször élnek az elkopott közhelyek és tompa szóviccek alkalmazásával, főleg a szüzsé főbb pontjainak átvezetőin, egyfajta promenádként. Ez alól nem kivétel ezen előadás sem. Bajt viszont nem okoznak vele, hiszen a műfaj elbírja ezt az egyszerűségéhez képest nehéz terhet. Csak az eredetiséget kérhetjük rajtuk számon, de ez amúgy is elvész a gegparádéban, a helyzet- és jellemkomikum fergetegében, amiben igencsak jeleskedik ez az előadás. Olyannyira, hogy émelyeg is belé az ember: a túlpörgetett színészi játék az el nem maradó sürgés-forgás hangoskodással, sikongatásokkal fűszerezve – a hatást fokozza, hogy a nevezetes színpad kereszt alakban a nézősorok között található, tehát közvetlen a nézőtől karnyújtásnyira – olyan hangulati töltést ad végig az előadásnak, ami alól nehéz kikerülni, de egyáltalán nem lehetetlen, sőt!

Ugyebár a színpad ismét leköltözött a nézők padsorába (ilyet már tapasztalhattunk a 2014-ben bemutatott Fiú, lány előadásnál, de ott még csak félénken kísérleteztek a színészek és a nézők aurájának összevegyítésével), ami intim kamaraszínházi jelleget kölcsönöz a produkciónak, ellenben összezavarja a nézőt, aki tudatosan a passzív jelenlét nyugodt tudatában vásárolja meg a jegyét, és nem olyan interaktív résztvevőként, akit imperál és zsíros kenyérrel kínál a színész. Lehet, hogy az újdonságra, a minél több ingerre kapható látogatónak ez pozitív érzületet okoz, de a maradi színházrajongónak nem okoz semmilyen örömet, sőt, feszélyezi, ha a fejét folyamatosan rángatnia kell a teljes látómezőben, mert olyan nagy a térkihasználása a darabnak, hogy nem képes – ha megfeszül, akkor sem – teljes mértékben belátni és követni a színjátékot, amire a dramaturgia rá tesz még egy lapáttal, amikor az egyenlő oldalú négyszögű tér két (olykor négy!) pontjára helyezi a cselekményt.

A testközeli színjátéknak ugyan van éle, de ezen a vékony pengén csak a csiga képes átkelni sérülés nélkül, vagyis óvatosan, lassan, betartva néhány fontos szabályt: nem interferálunk a közönséggel; nem tekintünk a ’kamerába’, hanyagoljuk az önreflexiót és nem akasztjuk meg Brecht módjára (Verfremdungseffekt) a nézőt a színházi élmény folyamatosságában. Utóbbi igen fontos, hiszen ezért látogatunk el a színészek szentélyébe, a színházba; azon varázslatos élményért, hogy a tér és idő más szegmensébe képzeljük magunkat. Mivel a térelosztás igencsak darabossá teszi az előadást, sajnos a néző önmagától belefárad abba, hogy tekintetével folyamatos élményre tegyen szert, mert a sok fejforgatás szokatlan kunsztokra kényszeríti és nem találni olyan ülőhelyet, amelyben mozdulatlanul is belátni a teljes játékteret. Ennek ellenére nehezen lökődik ki az elme az ideiglenes gazdatestből, mivel színészek játszanak színészeket, tehát az illúzió többrétegűvé válik, ahogy Madách főművének párizsi színe, amely valójában álom az álomban.

A színészi játék kollektíven túlcsorduló, szenvedélyes és harsány, úgy esik, mint az elsózott húsleves. De ismét kopogtat a vígjáték szelleme: – Hiszen ez kell a jó jellemkomikumhoz! Igen ám, de kevésbé fogják a csípőjét riszáló ifjú komikát hitelesnek érezni mondjuk a családját aprító Medea szerepében, mert legnehezebb a bohózatból a súlyosabb témák felé gravitálni a karrier során, a jó kezdet pedig ugyebár fél siker (ugyanis színi növendékekről van szó).

Mindez kombinálva a nézőtérre száműzött színpaddal olyan impulzust, olyan újdonság erejétől hajtott lendületet ad a játéknak, ami éppen hogy kitart a rendhagyó ’pisiszünet’-ig. Ekkor érkezik az élőzenét kínáló zenésztrió, a sör és a zsíros kenyér, meg az echte magyar csárdás hangulat kurjongatásokkal és lábcsapdosással, ez lehet az a bizonyos „bőgatya és fütyölős barack”, amit szívére vett anno a nemzet. Különös élmény, hiszen még az elején már csak a háztetőről nem szólt a hegedűszó, kétségbe is esik a kezdetkor az egyszerű ember, hátha rossz előadásra ült be.

Időrendileg a második nekifutásban (felvonásról függöny nélkül nem lehet beszélni) cseppet sem laposodik el a cselekmény izgalmi töltete, hiába érezhetik ezt sokan. Arról van csupán szó, hogy egy rendhagyó ingerekkel operáló színjátékhoz addigra hozzászokik a szem, habituál az elme: felvette a fordulatszámot és új, meglepetést okozó látványosság immár nem éri. Szépen elosztva megtalálhatóak azok a fapofákat is mimikára késztető aktusok, amik elidegeníthetetlenül hozzátartoznak a szórakoztatáshoz. Van idegen nyelvű halandzsa, bárgyú csetlő-botló burleszk, öncélú bohóckodás, clown-szerepkör (Ede karaktere) meg egy filmművészetből ismert vendégmunkás, a különböző tárgyak elővarázsolása az öltözetből, mindez a jellemkomikumok záporában bőrig áztatva.

A Liliomfi színészgárdájának oroszlánrészét természetesen a színi hallgatók viszik a vállukon, méghozzá olyan könnyedséggel, hogy látványuk feledteti a színészmesterség minden nehézségét és fáradalmát. Összjátékuk friss, fiatalosan energiadús, egyenesen impulzív, náluk még nem alakult ki a skrupulus a szakmával szemben, ők még bizonyítani akarnak, megmutatni tudásuk és tehetségük bárkinek, csak engedjék őket játszani. A kellő tapasztalat hiányából fakadó bátorság és vakmerőség őszinte örömjátékot hoz ki belőlük, hasonlóan azokhoz a sportolókhoz, akik a tétmeccs után minden-mindegy alapon felszabadultan küzdhetnek már. Azért még észrevehető az egyetemi öntési sorja rajtuk, még ha az a bizonyos tojáshéjtól már meg is szabadultak. Minden esély megvan arra, hogy beváltsák fogadalmi ígéretüket, tehát teátristák legyenek.

Meggyőződve állítható, hogy eme nagyszerű színészpalánták között nem található meg az új Darvas Iván, Dajka Margit, Ruttkai Éva, Soós Imre vagy Garas Dezső. Senkiben sincs hiba, a felsorolt színészóriások meredek hegyként emelkednek ki a magyar színművészetből, a csúcsaikat ostromolni lehetetlen, hiszen ezért ők azok, akik. Ezért aztán nem is szabad feléjük törekedni, de látványuk sose tűnjön el az új színészgeneráció horizontjáról. Legyen mindegyikük az, aki, tehát önmaga: Kiss Andrea, Rujder Vivien, Szabó Sebestyén László, Böröndi Bence, Vecsei H. Miklós, Gyöngyösi Zoltán, Figeczky Bence, Dóra Béla és váljanak ők is hegyekké!

(Budaörsi Infó/Adams)

facebook:

0 Komment