1956 emlékezete – Városi ünnepség Budaörsön

(Budaörs, 2015. október 23. – Budaörsi Infó) Wittinghoff Tamás polgármester ünnepi beszédet mondott a Budaörs Város Önkormányzata által az 1956-os forradalom és szabadságharc 59. évfordulója alkalmából, a Szakály Mátyás utcai parkban rendezett városi megemlékezésen. Az ünnepi műsorban a Budaörsi Latinovits Színház, a Budaörsi Fúvószenei Egylet és az 1. sz. Általános Iskola énekkara vett részt. Nézzék meg a megemlékezésen készült fotóinkat! Az ünnepi beszédet alább olvashatják.

Wittinghoff Tamás polgármester ünnepi beszéde:

59 évvel ezelőtt, a forradalom kitörése előtti nap, azaz október 22-e a vihar előtti csendé volt, és örök tanúsága annak is, hogy legyen akárhány besúgó, bármennyi titkosszolgálat egy diktatúrában, az emberek lelkébe soha nem fognak belelátni.

Hiszen 1956. október 22-én egyetlen politikus, egyetlen biztonsági szolgálati vezető, egyetlen jól fizetett politikai elemző (bár akkor biztosan nem így hívták őket) nem jelezte előre, hogy néhány nap múlva gyökeresen megváltozik minden Magyarországon.

1956. október 23-án valami olyasmi történt Budapesten, aztán a következő napokban egész Magyarországon, amire máig nehezen találunk igazi magyarázatot. Maguk a kortársak is ámulattal figyelték, hogy mi zajlik bennük és körülöttük.

Egy nép, szinte minden előzmény nélkül, napok alatt elzavarta elnyomó urait, fittyet hányva annak a ténynek, hogy százezernyi szovjet katona tartotta megszállva az országot.

A lelkesedés szinte mindenkit magával sodort, a legkisebb faluban, a gyárakban, a legkülönfélébb munkahelyeken spontán módon nemzeti bizottságok, munkástanácsok alakultak, jelezvén, hogy az emberek a maguk kezébe kívánják venni a sorsuk alakítását, és olyan vezetőket szeretnének, akik valódi érdemeik alapján, a többség akaratából nyerik el a közbizalmat.

A forradalomnak nem volt kiforrott ideológiája. Két dolog azonban egyértelmű volt: Nem kívánták vissza a Horthy rendszert. Akkor még elevenen élt a tapasztalat, hogy miért gyűlölték annyira sokmilliónyian azt a korszakot. De nem akarták azt a szocializmusnak nevezett időszakot sem, amiből egy röpke évtized alatt mélyen kiábrándult az ország. Amely szabadságot ígért, de a legsötétebb diktatúrába vezetett. Sokan részegültek meg az un. kommunizmus ígéretén, de még többen ismerték fel azt, hogy egy utópia hazugságainak az áldozata a társadalom, s ismét egy szűk réteg élősködik rajtuk.

Jólétet, demokráciát, függetlenséget kívántak. Leginkább valami olyasmit, amely legjobban a fejlett nyugatra hasonlít. Mindenki úgy érezte, most megnyílt az út számunkra is Európa és a szabadság felé.

Természetesen határtalan volt a lelkesedés Nyugat-Európában is. Lélegzetvisszafojtva figyelték, ahogyan egy kis nép szembeszáll a függetlenségéért az egyik legnagyobb világhatalommal.

Ha a nyugati politikusok nem is vállalták a konfrontációt a Szovjetunióval, maguk a társadalmak határtalan szolidaritásukat fejezték ki a bukás után a menekülők befogadásával.

November 4-e után világossá vált, hogy véres megtorlás következik. Ezért, tízezrek választották kényszerűen a menekülést. Ausztria és Európa, Amerika és Kanada megnyitották határaikat, szeretettel fogadták a reményvesztett embereket. És fel sem merült bennük, hogy érkezésük legalitását vizsgálják.

A mintegy 200 ezer menekült között ott volt a 20 éves Gróf András is, aki egy embercsempész segítségével jutott át Ausztriába, majd onnan 1957-ben került az Egyesült Államokba, nyelvtudás, kapcsolatok és pénz nélkül.

Szívós munkával, sok tanulással immár Andy Grove néven lett a világ egyik legnagyobb számítógépes cégének, az Intelnek a vezérigazgatója. A cég éves bevétele az 1987-es 2600 dollárról napjainkra 20,8 milliárd dollárra nőtt. (Ez körülbelül a harmada Magyarország teljes éves költségvetésének.) Andy Grove, vagyis Gróf András a Szilícium-völgy élő legendája. Steve Jobstól Mark Zuckerbergig mindenki hozzá fordult tanácsért.

A mai menekültkérdésről folytatott amerikai vitákban sokszor 1956-tal és vele példálóznak, mondván: ki tudja, hogy közöttük van-e a következő Andy Grove.

Persze minden ilyen felvetés mellett és ellen is könnyen sorolhatóak érvek.

Egy dolog vitathatatlan. Miként a diktatúra elől menekülő magyarok, senki a földön nem tehet arról, hová született, milyen a bőrszíne, milyen vallási közösségben vagy épp vallás nélkül élők között szocializálódik. Senki nem kéri az életet. Nem tehet arról, milyen világba érkezik. S természetesen az is igaz, hogy a jó és a rossz, mely törékeny állandóságú, az egyén adottsága. Nem egy közösség általánosítható tulajdonsága.

Miként 56-ban a barikádok mindkét oldalán magyarok álltak. Szabadságra vágyók és a diktatúra elvakult védői… Becsületesek és haszonlesők… Tisztességesek és becstelenek. És sorolhatnánk soká az ellentéteket. És joggal háborodnánk fel, ha a negatív tulajdonságok alapján mondaná bárki, hogy milyenek is vagyunk mi magyarok.

És persze joggal vagyunk büszkék az olyan magyarokra, mint Gróf András. Sokaknak sikerült új egzisztenciát teremteniük, s beilleszkedni egy más ország, más nyelvet beszélő, eltérő kultúrájába. Akik maradtak, azoknak szembe kellett nézniük a döbbenetes valósággal. A megtorlással, s azzal a szomorú ténnyel, hogy 1957. május elsején már százezrek ünnepelték Kádárékat, s hogy az ország szépen lassan belenyugodott a diktatúrába, 800 ezer pártaggal legitimálva azt…
Ennek ellenére az 1956-os forradalom kitörölhetetlen nyomot hagyott a világtörténelemben.

A mindenkori diktátorok szorongva gondolnak erre a példára, mert lelkük mélyén tudják, hogy a hazug propaganda csak időlegesen fedheti el a valóságot. Mert az emberek idővel felismerik, hogy melyik vezető, melyik politikai csoport dolgozik az ő jólétükért, és melyik az, amelyik csak ezt hazudva a saját érdekeit nézi.

Ahogy telnek az évek, egyre kevesebben élnek már azok közül, akik tevőlegesen vettek részt a forradalomban. Október elején elhunyt Göncz Árpád is, a 3. Magyar Köztársaság első szabadon választott elnöke, akit az 1956-os tevékenysége miatt életfogytiglani börtönre ítéltek.

Sokan keresik a választ arra, hogyan is lett Göncz Árpádból az ország legnépszerűbb politikusa? És miért nem sikerült ezt azóta senki másnak, még csak megközelítenie sem?

A kulcs természetesen a hitelesség. És persze a szerénység, a kedvesség. Az igazi plebejus attitűd. Göncz Árpád úgy élte végig a XX. századi magyar történelem borzalmait, hogy egyetlen időszakban sem kellett utólag szégyenkeznie, sem önmaga, sem mások előtt. Miként sokan minden diktatúra kiszolgálói lettek, ő valamennyivel szembefordult.

Vallásos, keresztény családba született. Fiatalon tagja volt a cserkészmozgalomnak. Jogot tanult, s 1944-ben szerezte meg diplomáját.

A Horthy korszak végén már éles kritikusa volt a rendszernek, majd a háború befejezéséhez közeledve aktív, fegyveres ellenálló lett, szembeszállt a nyilasokkal és zsidókat mentett.

A háborút követően ott találjuk a politika sűrűjében, a Független Kisgazdapárt ifjúsági szervezetének elnöke lett. Emiatt 1948-ban néhány hétre le is tartóztatják. Megjárta a hírhedt Andrássy út 60-at is, az ÁHV központját, ahol napokig gyötörték. A Kisgazdapárt feloszlatása után segédmunkásként, hegesztőként, csőlakatosként dolgozott.

Bár jogi diplomája volt és agráregyetemre is járt, az 50-es években csak fizikai munkás lehetett. Ő maga így vallott erről az időszakról: „Még nem töltöttem be a harmincat, de már voltam jogász, banktisztviselő, újságíró, ellenálló, pártfunkcionárius és vasmunkás.”

Göncz 1953-tól politikailag újra aktivizálta magát.

„A mikor meghallgattam a rádióban Nagy Imre beszédét – írja egy visszaemlékezésében, „…egymásra néztünk a feleségemmel, és azt mondtuk, itt most valami új világ kezdődik, mert valaki évek óta először magyarul beszél, és igazat mond.”

A felkelés napjaiban részt vesz a Parasztszövetség megszervezésében.

Az ellenállást november 4-e, a forradalom leverése után is folytatta. Bibó Istvánnal összefogva, több követségre is olyan dokumentumokat juttatnak el, amely a helyzet demokratikus megoldására tesz javaslatot.

Ezért a tevékenységéért ítélték életfogytiglani börtönre.

„Amikor bementem a börtönbe, a legkisebb gyerekem egyéves volt, a szabadulásomkor hét, a legnagyobb már tizenhat.”- írta visszaemlékezéseiben Göncz Árpád. Mit lehet ehhez hozzátenni? És mégsem tört meg. Egyetlen pillanatra sem.

Az általános amnesztia, az 1963-as szabadulása után barátai segítségével műszaki szakfordítóként helyezkedett el. Aztán jött a szépirodalom, először csak a fordítások, persze az sem akármilyen színvonalon. Kevesen tudják, hogy a sok modern amerikai regény mellett a Gyűrűk urának nagy részét is ő fordította, miután a munkát megkezdő Réz Ádám megbetegedett.

A Kádár-rendszer vége felé ismét visszatér az aktív politizáláshoz. A demokratikus ellenzék egyik emblematikus személyisége lesz. Jelentős szerepe van Nagy Imre újratemetésének megszervezésében is.

A Történelmi Igazságtétel Bizottság alapító tagja, majd alelnöke. 1989-től az Emberi Jogok Ligája budapesti tagozatának elnöke. 1989 és 1990 között a Magyar Írószövetség elnöke volt.

Nem véletlen hát, hogy az első szabad választásokat követően a parlament két meghatározó oldala, az MDF és az SZDSZ is benne találta meg a megfelelő embert a köztársasági elnöki szerepre.

„Ha szolgálni kívánok valakit, azokat kívánom szolgálni, kiknek szolgájuk nincsen.” – fogalmazta meg hitvallását a beiktatása után. És nagyon gyorsan kiderült, hogy ez nem csak egy frázis volt a részéről. Göncz Árpád minden percben és minden helyzetben ennek szellemében élt és viselkedett. Ezért tarthatta őt az ország döntő többsége a saját köztársasági elnökének.

De Göncz Árpád nem csak egy kedves és szeretetreméltó idős ember volt. Ha kellett, keményen kiállt a demokrácia védelmében is.

Az 1990-es évek elején elnöki hatalmával élve megakadályozta, hogy az aktuális kormány elfoglalja a közszolgálati televíziót és rádiót. Mert ahogyan egyszer fogalmazott: a demokrácia garanciája nem a jóakarat, hanem a stabil intézményrendszer.

A demokrácia garanciáiért küzdött 1956-ban és utána is egészen a teljes visszavonulásáig.

Göncz Árpád egy ideig Bibó Istvánnal ült egy cellában. Egyik nap Bibó mesélt neki valamit: „Borzasztó álmom volt az éjszaka, tél volt, havazott, álltam egy szobortalapzaton, rettenetesen fáztam és szerettem volna leszállni, de nem tudtam.”

Talán nem véletlenül hagyott benne olyan mély nyomot barátjának álma, hogy még évtizedek múltán is emlegette. Mert sem Bibó István, sem Göncz Árpád, sem az egykori igaz 56-osok nem szobrokra vágytak. Szabadságot akartak, jól működő intézményeket, garanciákat egy valódi demokráciára, a jogállamra.

S hogy a rendszerváltással elindulhattunk ezen az úton, az jórészt nekik is köszönhető.

Hogy miként élünk ezzel az örökséggel, az már rajtunk áll. És ez sem kis felelősség!

(Budaörsi Infó)

facebook:

0 Komment