Március 15-ei megemlékezés a Jókai Mór Művelődési Házban

„Juhász Gyula fogalmazott így 1924-ben az ‚Emlékezzél március idusára’ című versében. A költemény százegy évvel a megszületése után sem veszített semmit az érvényességéből.

1848. március 15-én, azon a szimbolikussá vált tavaszi napon indult el a folyamat, amely végül a feudalizmus teljes szétzúzásához és a polgári társadalom alapjainak megteremtéséhez vezetett. Azok az alapelvek, amelyeket először a 12 pontban rögzítettek, majd az áprilisi törvényekben szentesítettek, mind a mai napig érvényesek.

Már a XIX. század végére bebizonyosodott, hogy az ezeken az elveken nyugvó társadalmi berendezkedés soha nem látott fejlődést hozott Magyarországnak.

Göncz Árpád ezt így méltatta egyik beszédében:

Hozzáteszem – mindez nem csak Magyarország esetében történt így. A 19. század óta egyértelművé és letagadhatatlanná vált, hogy csak az emberi és polgári szabadságjogok, valamint a tisztességes, de szabad gazdasági versenyen alapuló társadalmi rendszerek hatékonyak igazán és csak ezek képesek a legszélesebb néprétegek számára biztonságot és jólétet teremteni.

Természetesen ezeket az eredményeket nem adták ingyen akkor sem.

Magyarország esetében például jó két évtizednyi szellemi előkészítés, a reformkor előzte meg a forradalmat, majd ezt követte egy elhúzódó, elkeseredett szabadságharc, amelyben a társadalom valamennyi rétege egy emberként vett részt.

A magyarok harca messze kiemelkedett az akkori európai forradalmi hullámból. Egyrészt mert ez tartott a legtovább, és egyedül mi folytattunk másfél évig sikeres fegyveres küzdelmet Európa két katonai nagyhatalmával, a Habsburg Birodalommal és Oroszországgal. Végül a szabadságharcot csak az utóbbiak, az orosz cár túlerőben lévő csapatai tudták térdre kényszeríteni.

A magyar forradalom és szabadságharc különlegességét már a kortársak is érzékelték. Hiába előzte meg a bécsi forradalom a pestit, a császárváros lázadói is tudták, hogy a magyarok esetében más tétekről és más léptékekről van szó.

Ezért is történt, hogy már 1848. március 16-án őrjöngő tömeg fogadta Kossuthot és a vele Bécsbe érkező népes magyar küldöttséget.

Deák István történész így ír erről: „…a fogadtatás minden várakozást felülmúlt. Százezres tömeg várta őket, fegyveres diákok és nemzetőrök álltak az utak mentén, zokogó asszonyok futottak Kossuthhoz, hogy megérintsék köpenye szegélyét, és a polgárok húzták a hintaját, meg-megállva, hogy beszédet mondhasson.”

Kossuth az emlékirataiban is beszél erről az estéről: „S amint a császári lak elé értem – írja, melynek sötét, hallgatag ablakai mögül a büszke császárok ivadékai remegve lesték a végzet ítéletét, végigcikázott agyamon a gondolat, hogy mi történhetne a Burgnak ügyefogyott gazdáival, ha én a körültem tátongó puskaporos aknába az élő szó szikráját vetném bele?”

Nem tette meg, ehelyett először a császári udvar meggyőzésével kísérletezett, majd a kudarcot érzékelvén megszervezte a fegyveres harcot, és ehhez megszerezte az ország támogatását, amely a végsőkig kitartott.

Bár a szabadságharc fegyveres szakasza elbukott, de azonnal követte egy évtizednyi passzív ellenállás, amely szintén kellett ahhoz, hogy elérjék a végső célt. A feudalizmus örökre megbukott, régi formájában soha nem térhetett vissza. Magyarország a birodalmon belül valódi önállóságot szerzett és azelőtt elképzelhetetlen tempójú fejlődés indult el.

A siker kulcsa egyértelműen az volt, hogy a polgári alapértékek törvénybe iktatása azonnal és kézzelfoghatóan éreztette a hatását. Milliók jutottak földtulajdonhoz, váltak egzisztenciális értelemben is polgárokká, miközben az ország minden lakója részesült a szabadságjogok széles köréből. Mindezt olyan értéknek tekintették az érintettek, amiért akár meghalni is készek voltak.

A polgári társadalom modellje persze tisztán soha nem érvényesült. A dualizmus idején a nemzetiségektől tartva, illetve a kiegyezés eredményeit féltve, egyre durvábban korlátozták a választójogot, majd a két világháború között felerősödtek a diktatórikus törekvések és a behódolás a szélsőséges eszméknek. Aztán sokáig a nyers erőszak, a nyilas majd a kommunista uralom törölte el teljesen a demokratikus jogokat.

De a társadalom 1848-tól kezdve tökéletesen tisztában volt azzal, hogy milyen jogokat vesznek el tőlük és ösztönösen azt is érezték, hogy a többség nyomora éppen ezek hiányából fakad. Nem véletlen, hogy ugyanazok a követelések bukkantak fel 1918-ban, 1945 és 48 között, 1956-ban, de az 1980-as évek közepétől is.

A hatalmi ágak szétválasztását, szabad választásokat, sajtószabadságot, törvény előtti egyenlőséget, a hatalom ellenőrizhetőségét, tisztességes választásokat, szólás és gyülekezési szabadságot, a magánélet sérthetetlenségét, a magántulajdon tiszteletben tartását, szabad piaci versenyt, a jog uralmát, szociális védőhálót, önkormányzást a településeken és persze nemzeti függetlenséget akartak az emberek mindig, amint felcsillant a remény az elnyomó hatalmaktól való megszabadulásra.

Végül 1989-90-ben kaptuk meg az esélyt, hogy az Európai Unió és a NATO védőernyője alatt hatékony és teljes értékű demokráciát építhessünk ki. Sokáig úgy tűnt, hogy ha lassan is, de jó irányba haladunk.

Az elmúlt években azonban döbbenten tapasztaljuk, hogy újra olyan alapértékek kérdőjeleződnek meg, mint a bíróságok függetlensége, a sajtó és a gyülekezés szabadsága, a helyi önrendelkezés vagy éppen a hatalom elszámoltathatósága. Immár akár a 12 pont jórészét is újra számon kérhetnénk.

Pedig, már Bibó István, a múlt század egyik legkiemelkedőbb politikai gondolkodója is figyelmeztetett arra, hogy amennyiben a szabadságjogoknak bármelyik eleme sérül, akkor veszélybe kerül a többi is. Bibó szerint „Ezek mind egymással összefüggő, egymást láncszerűen kölcsönösen tartó rendszert alkotnak, amiből egyetlenegy elemet sem lehet úgy kiemelni, hogy azzal az egész láncolat és az egész rendszer kárt ne szenvedjen.”

Mi magunk is jól megfigyelhettük ezt a rendkívül veszélyes folyamatot, amely például Oroszországban végbement az utóbbi évtizedekben. Putyin elnök először felszámolta a szabadságjogokat, elcsalta a választásokat, üldözni kezdte a másként gondolkodókat, majd egy gyilkos hódító háborúba vezette a népét.

Hogy mennyire kényes a demokrácia egyensúlya, azt jól mutatja Amerika jelenlegi helyzete is, amely pedig egykor a szabadság jelképe volt.

Most viszont hüledezve figyeli a világ napról-napra, hogy hová vezet a demokratikus értékek bármilyen csekély feladása is. Csak egy összezavarodott világban lehet szabadsághősöket megalázni és tömeggyilkosokat mentegetni.

Óriási lett a tét a világban, de különösen a mi kontinensünkön. Lassan minden országnak egyértelműen állást kell foglalnia a demokrácia vagy annak elvetése ügyében. Mert nem akármekkora a tét: a szabadságunk, a biztonságunk, a jólétünk forog kockán.

Immár egy ilyen ünnepi megemlékezés is komoly jelentőséget kap. Még jókor jött intés érkezhet számunkra az 1848-49-es forradalom és szabadságharc hőseitől: hogy nem maradhatunk közömbösek. Nem hagyhatjuk, hogy ellopják és meghamisítsák a korábban közösen vallott értékeinket, veszélybe sodorva ezzel a jövőnket.

És nem csak közömbösek nem lehetünk, de némák sem. Erkölcsi kérdés az, hogy pontosan és világosan fogalmazzunk. Ahogy ezt március 4-én az Európai Unió Püspöki Konferenciáinak Bizottsága tette.

Ebből idézek, a magukat keresztény konzervatívnak deklaráló magyar vezetők figyelmét is felhívva:

Hogyan is írta Petőfi Sándor az Európa csendes, újra csendes című versében?

Most Ukrajna figyeli ugyanolyan lélegzetvisszafojtva Európát, mint mi 1849-ben vagy éppen 1956-ban, hogy cserben hagyják-e őket. De most felcserélődni látszanak a szerepek. Európa kitart Ukrajna mellett, egyetlen ország vezetőinek kivételével. Egy valami viszont nem változott, az agresszor akkor is és most is Oroszország. A mi felelősségünk is, hogy benne maradunk-e ebben a szégyenteljes szerepben.