Filmkritika: Szellemirtók – A borzongás birodalma

(Budaörs, 2024. április 14. – Budaörsi Infó) Mire gondolunk és mit értünk, amikor azt mondjuk, nosztalgikus? A múlt ködéből az egyre messzibb idők személyeinek és tárgyainak körvonalazódása és újbóli felismerése, esetleg régen átélt események és érzések újra felidézése és ismételt átélése? Ez a filmalkotás, ha korszerű lenne, szintén a nosztalgiahullámot ülné meg, ahogy sok másik, főleg hollywoodi filmsiker leporolása és ráncba szedése. De nem teszi. Vagyis nem úgy.

A Szellemírtók (Ghostbusters) franchise-t nem szükséges bemutatni bizonyára senkinek. Ha nem is látták a megdöbbentően sikeres és világot bejárt 1984-es sci-fi vígjátékot vagy hallották a hozzá fűződő abszolút slágert, azért senkinek sem cseng ismeretlenül. A két „eredeti” film (1984 és 1989) tökéletes lenyomatai a ’80-as éveknek, amikor még a paranormális jelenségekkel a műsorkészítők nem rémisztgetni és konspirálni szerettek volna, hanem könnyedén szórakoztatni.

A cseppet sem kasszasikernek (blockbuster) induló első filmet – és a folytatását is – egyedivé a finom humora és az öniróniája tette: rémisztő egyensúllyal táncolt a tudományos blabla és a mesék világának élén, ezért egyik oldalról se lehet komolyan venni, közben őszintén megmosolyogtatott.

Nem is csoda, hogy nem nyúltak hozzá 2016-ig (leszámítva megannyi rajfilmsorozatot, videojátékot, és játékfigurát), amikor is rossz ízléssel próbálták meg újrakezdeni (vagyis reboot-olni). A csúfos kudarcot elsődlegesen nem a főszereplők női mivoltának köszönhetik, hanem az eredeti vegykonyha receptjét nem kérték el, vagy ami rosszabb: nem értették meg. A karakterek jellemkomikumának szinergiáját egyáltalán nem is keresték. Ez nélkül pedig csak egyszerű, bohóckodó, buta látványfilm maradt.

Aztán megérkezett 2021-ben a Szellemirtók – Az örökség (Ghostbusters: Afterlife) dupla hátránnyal: bármilyen koncepció kockázatos volt és 2014-ben elhunyt Harold Ramis, aki az eredeti filmek ötletgazdája és szellemi motorja volt, illetve a bájos humorért is felelt. A rizikót vállalták, méghozzá úgy, hogy tiszteletből Ramis karaktere (Egon Spengler) és leszármazottai köré építették a történetet.

Az eredeti 1984-es Szellemirtók bombasikere bizonyára megismételhetetlen, de meglepetésre a 2021-es folytatás nem került a kukába, ahogy a „csajos szellemirtók” celluloid-hulladék, hanem tisztesen helyt állt és bebizonyította, hogy van esély „átvenni a stafétát”. Ennek az „örökségnek” a folytatása a héten bemutatott A borzongás birodalma.

A Borzongás birodalmának (Ghostbusters – Frozen Empire) előzeteseiből valami nagy kataklizma érződött, új, katasztrófafilmekre jellemző aspektusból. A 115 perces játékidő szinte felüdülés, talán ez megdobja a jegyeladásokat világszerte. Ugyanis nem fél napot akar az ember a moziban ülni, hanem egy-két röpke, szórakoztatva kikapcsoló órácskát. A mennyiség a film esetében sem csap át minőséggé.

Minden szereplőt próbáltak átmenteni az eddigi, felvállalt Szellemirtók filmekből, ezért olykor ellentmondásokba és bugyutaságba lehet ütközni. Például betelik a csapat telephelyén, a tűzoltóépület alagsorában található „szellemkuka” vagyis tároló, majd egy régi szellemirtó (Winston) megjelenik, mint mecénás és filantróp, akinek kiderül, saját Paranormalitás Kutató Intézete van, hatalmas tárolókkal. Persze egymást nem értesítették erről…

Ott van az örök kukacoskodó hivatalnok, Peck is, aki az első részben a fő galiba okozója volt. Persze polgármesterként tér vissza most, megőrizve régi énjét, ezek után teljesen érthetetlenül.

Jenine az egykori recepciós is jelen van, de kérdés, hogy miért, hiszen a karakterét nem magyarázzák meg, nem mutatják be vagy bontják ki. Ennyiben, vagyis az „eredeti” karakterekben lelhető fel egyedül a nosztalgia. A régi arcok hitelt adnak, esetleg garanciát az élményre. Szerencse, hogy az újak se rosszak, de csak Phoebe érdemel kiemelést közülük.

A bonyodalom se egyedi: egy fő-gonosz szellem kiszabadul és világot akar rombolni. Tehát bebizonyosodott, hogy a szellemirtók a filmvilág rockabilly műfaja (amely csupán egyetlen dallamra épül): itt a boogie-woogie-t egy fő-gonosz démon (pld. Gozer, Habcsókember, Vigo, és most Garraka) jelenti, akit a végén móresre lehet tanítani. Közös még ezzel az ősi, mégis faék egyszerűségű zenei alműfajjal, hogy egyik se unalmas, mégis régi sikerüket – amikor még újdonságok voltak – már nem érhetik el.

Tisztes helytállás várható most is ettől a Szellemirtóktól, ez nem kétséges. Amennyiben pedig a jegyeladások száma és a fogadtatás pozitív lesz, várható egy harmadik hasonló rész is ugyanígy, az eredeti boomer szereplőkkel.

Azután majd a főszereplő (?) Phoebe-t játszó színésznő, Mckenna Grace felnő, hogy ebbe a reálisan családias hangulatú (súrlódások és támogatások) gyorsreagálású műveleti különítménynek vagy a feje vagy önálló vállalkozója legyen. De tudományos csodagyerekre, zsenire építeni egy filmet mégis hálátlan dolog, mert lévén elenyésző számukat, alig akadna néző, aki azonosulni tudna vele. Bizonyára, ha lesz folytatás, akkor ismét kockáztatni fog a Columbia Pictures stúdió és a Ghost Corps vállalat. Lelkük rajta.

Mitől nem nosztalgikus ez a Szellemirtók? Attól, hogy tudatosan próbál technikailag és kulturálisan naprakész lenni, nem ragaszkodik a régi, avítt dolgokhoz, illetve új kütyüket találnak ki maguknak. Továbbá, hogy sikerült a nőközpontúságot hihető és nem sértegető módon bevezetni, nem erőltetve és provokálva, mint ahogy a 2016-os változat próbálkozott. Itt már nincs tesztoszteronszag a tűzoltóházban, hanem kiegyenlítődtek a szerepek és senki sem sértődik ettől meg.

Még ha ennek az alkotásnak nem is sikerült ügyesen táncolnia a tudományos blabla és a mesék világának élén, ezt mégis megtette a nemi szerepek kiosztásánál, és mostanában már ez is nagy siker, mert az ilyennel próbálkozó filmek többsége még mindig átesik a ló túloldalára.

(Adams)

(Budaörsi infó)

facebook:

0 Komment