A magyarországi németek elűzetésének emléknapja – Megemlékezés Budaörsön

(Budaörs, 2022. január 24. – Budaörsi Infó) 1946. január 19-én hagyta el Magyarországot az első vonatszerelvény, amely az elüldözött német lakosokat szállította Németországba; az első vonat Budaörsről indult. 2013-tól ez a nap a magyarországi németek elhurcolásának és elűzetésének emléknapja. 2022. január 23-án a 76. évforduló alkalmából Budaörs Német nemzetiségi Önkormányzata megemlékezést tartott. Beszédet mondott Wittinghoff Tamás polgármester, Boros György, a Budaörsi Német Nemzetiségi Önkormányzat elnöke, Ritter Imre a parlament német nemzetiségi képviselője és Menczer Tamás a Külgazdasági és Külügyminisztérium (KKM) tájékoztatásért és Magyarország nemzetközi megjelenítéséért felelős államtitkára. 

Az Országgyűlés 2013-ban nyilvánította január 19-ét a magyarországi németek elhurcolásának és elűzetésének emléknapjává. A határozatban hangsúlyosan szerepel, hogy az Országgyűlés tisztelettel adózik mindazok emléke előtt, akiket a második világháború után a kollektív bűnösség igaztalan vádja és elve alapján üldöztek és hurcoltak el.

1946 januárjában és februárjában, majd 1947 augusztusában Budaörs lakóinak 60 százalékát telepítették ki, ugyanakkor már korábban 1944 őszén a lakossá további 25-30 százaléka hagyta el a települést a szovjet csapatok elől menekülve. Így az 1940-es évek második felére Budaörs 10 ezer fős lakosságának gyakorlatilag 90 százalékát elvesztette.

Budaörsön és Magyarország több településen évente megemlékeznek a német nemzetiségű magyar állampolgárok kitelepítéséről. Számos helyen avattak emlékművet az elhurcoltak tiszteletére. Az egyik legismertebb, az Országos német elűzetési emlékmű a budaörsi Ó-temetőben, Magyarország legnagyobb egybefüggő német nemzetiségi sírkertjében található.

Budaörsön a magyarországi németek elhurcolásának és elűzetésének emléknapján – 2022. január 23-án vasárnap – a 76. évforduló alkalmából a helyi Német nemzetiségi Önkormányzat megemlékezést szervezett, amelyen részt vettek budaörsi szervezetek képviselői és Wittinghoff Tamás polgármester is.

A Plébániatemplomban 10:30 órakor kezdődő német nyelvű szentmisét követően 11:30-tól megemlékező beszédekre került sor.

Wittinghoff Tamás ünnepi beszéde

„A kocsink visszafelé Budaörsön halad át. Itt már befejeződött a kitelepítés: a községben a régi 8000 lakos helyett ma már csak 800 lakos van. A házak várják új tulajdonosaikat. Az utcák néptelenek. A frissen hullott hó érintetlen fehér szőnyegként terül elénk. Várakozásszerű csend van…” – olvashatjuk az Új Szó című lap 1946. február 19-ei számában.

A szenvtelen, és fájdalmasan idillikus leírás éppen egy hónappal az után született, hogy 1946. január 19-én hajnalban elkezdődtek Budaörs eddigi történetének legborzalmasabb napjai. Az évszázadokon át virágzó sváb település lakóinak többségét ekkor űzték el néhány nap leforgása alatt a szülőföldjükről. Mai fejjel, bármennyire is igyekszünk, lehetetlen elképzelnünk, hogy min mentek keresztül azok az emberek, akiknek csupán néhány órát hagytak arra, hogy egy batyuba rakják mozdítható holmijukat, hogy aztán marhavagonokba zsúfolva elindítsák őket az ismeretlen felé.

Nemzedékek szorgos munkájával felhalmozott értékeit, a házat, az állatokat, a mezőgazdasági gépeket, a boros pincéket, a gabonát, a takarmányt, a leszüretelt gyümölcsöt, a teli hordókat, de még a személyes tárgyaik többségét is itt kellett hagyniuk, méghozzá mindenféle kárpótlás nélkül. Embertelen, igazságtalan és igazolhatatlan, ami akkor történt.

A 2. világháborúban győztes nagyhatalmak a megelőző évtizedek tapasztalataiból azt vonták le, hogy az etnikai keveredés későbbi konfliktusok forrása lehet, ezért hagyták jóvá a kelet-európai kitelepítéseket. A közvélekedéssel ellentétben azonban, egyáltalán nem ők utasították erre az érintett államokat! A magyar állam és a társadalom felelőssége ezügyben is megkérdőjelezhetetlen.

„A Független Kisgazdapárti Gyöngyösi János külügyminiszter 1945. május 16-án jegyzékben közölte Vorosilov marsallal, a SZEB (a Szövetséges Ellenőrző Bizottság) elnökével, hogy Magyarország 300 ezer német volksbundistát szándékozik kitelepíteni.”

Majd, 10 nappal később, a Dálnoki Miklós Béla vezette magyar kormány 1945. május 26-án megerősítette ezen szándékát, és szóbeli jegyzékben kéri Szovjetunió kormányát, hogy „járuljon hozzá 200-250 000 fasiszta németnek Magyarországról Németország olyan területeire telepítéséhez, amely szovjet megszállás alatt van.”

Ezt követően tárgyalták 1945 augusztusában a potsdami konferencián a magyar, cseh és lengyel németség kitelepítésének kérdését. S bár az amerikaiak helytelenítették komplett népcsoportok kollektív büntetését, a győztes hatalmak végül hozzájárultak, s a magyar kormány engedélyt kapott, hogy úgymond „rendezetten és humánusan” Németországba telepítse a hazai német származású lakosságot.

A magyarországi németeket már a háború végétől súlyos retorziók érték. Kárpátaljáról és Szabolcsból 60 ezer német származású embert hajtottak el a málenkij robot ürügyén, és vittek sokakat évekre a Szovjetunióba kényszermunkára.

Közöttük is rengeteg olyan ember volt, akiknek egyszerűen csak németesen hangzott a nevük.  A németség jogfosztásának következő állomása az 1945 évi tavaszi földosztás volt, amiből kollektívan kihagyták a sváb gazdákat, sőt sokszor éppen az ő földjeiket osztották szét. A hazai német kisebbséggel szembeni mérhetetlen igazságtalanság, hogy a magyar társadalom az őszinte szembenézés helyett, kollektív bűnösként, bennük találta meg a bűnbakot Magyarország 2.világháborús szerepe miatt. Történt mindez egy évvel az után, hogy zsidóüldözések minden borzalmas részlete napvilágot látott.

És bármennyire is igyekeznek sokan ezt másként beállítani, a magyar állam felelőssége a vészkorszakban elkövetett borzalmakban letagadhatatlan, miként a társadalom nagy részének érzéketlensége is. A háborút követően a magyar állam és a magyar társadalom legnagyobb része ismét a kollektív bűnösség elvére helyezkedett. Mindenféle mérlegelés, egyénekre lebontott vizsgálat és jogorvoslat nélkül, egy egész népcsoportot kiáltottak ki, ismét, bűnösnek. Az akkori koalíciós pártok közül a Kommunista és a Nemzeti Parasztpárt volt a legszélsőségesebb ebben az ügyben. „Nincs irgalom, nincs kegyelem. A legradikálisabb megoldást követeljük: a svábokat egytől egyig ki kell telepíteni az országból.” – harsogta a parasztpárti Kovács Imre, aki így fogalmazott 1945 április 22-én, közvetlenül a háborút követően: „Takarodjanak, úgy, ahogy jöttek, egy batyuval a hátukon. A házuk, a birtokuk itt marad…Le merjük írni, ki merjük jelenteni, harminc kilós csomaggal és 50 pengővel menjenek!”

A kitelepítések döntő motivációjává egyre leplezetlenebbül az anyagiak váltak. Kellettek a dolgos svábok földjei, házai, állatai. Csehszlovákiai magyarokat, Jugoszláviá¬ból érkező menekülteket, bukovinai székelyeket és csángókat telepítettek a helyükre. De jól jött ez a lehetőség a hatalomhoz hű emberek megjutalmazásához is. Számos helyen a pártpolitikai zsákmányszerzés motiválta a betelepítést: A kommunista párt például elérte, hogy borsodi bányászokat telepítsenek be egy nyugat-magyarországi faluba. Egyes telepeseket a kommunisták, másokat a parasztpártiak,¬ néhol a kisgazdapártiak karoltak fel.

Hauser József írta egyik visszaemlékezésében: „Kimondhatatlanul és elképzelhetetlenül igazságtalan volt olyan embereket elűzni hazájukból, akik mindig csak szorgalmasan dolgoztak. Az elűzőknek csak egy járt a fejükben, hogy a valódi tulajdonosok vagyonából meggazdagodjanak; ez rablás és lopás volt!”

De a kortárs értelmiségiek legkiválóbbjai is ugyanígy látták a helyzetet. Bibó István ekkor sem engedett a kollektív őrületnek, és szilárd erkölcsi alapokon állva, félreérthetetlenül fogalmazott: „Az ingóságok elvételét nem lehet másnak, mint egész egyszerűen rablásnak minősíteni, akár zsidóval, akár svábbal szemben történik is. Ha a svábokra nem vagyunk tekintettel, legalább legyünk tekintettel magunkra, és ne felejtsük el azt, hogy a rablott holmival való élés olyan demoralizálást jelent, ami súlyosabb veszteség, mint a rablott holmi gazdasági értéke.”

Azt hiszem, Bibó itt sajnos kivételesen téved. Ő a saját erkölcsi mércéjével képtelenségnek tartotta, hogy rabolt vagyonnal éljen. De akik ezt művelték, vagy művelik napjainkban is, semmiféle ilyen gátlással nem rendelkeztek, nem rendelkeznek. Azt azonban pontosan és jó látta előre, hogy a kollektív felelősség elvének alkalmazásával jogcímet fogunk adni Csehszlovákiának arra, hogy ugyanazt tegyék az ottani magyarokkal, mint mi a svábokkal.

Bibó megfogalmazásában: „Ahogy nekünk minden sváb volksbundista, úgy nekik majd minden magyar horthysta lesz.”

És természetesen ebben is igaza lett. A budaörsi svábok elűzése gyógyíthatatlan sebet ütött a településünkön. Ez a seb ugyan lassan begyógyult, de a nyoma mindig megmarad. Immár több évtizede minden évben megemlékezünk a kitelepítés emléknapján, de néha azt érzem: még mindig nem tanultunk a múltból. A hatalom újra és újra enged a gonosz csábításának, és bűnösnek nevez ki bizonyos társadalmi csoportokat. Ellenségkép képzéssel, a társadalom megosztásával mindig is könnyű volt tömegbázist teremteni – ez a szomorú történelmi tapasztalat.

Sajnos sokan fogékonyak a hazug ideológiákra, éppen úgy, mint a zsidóüldözések idején vagy éppen a németek elűzetésekor. Akkor is rengetegen gyűlölték lelkesen a meghurcolt, megsemmisített és elűzött honfitársaikat. Mert mindig könnyebb másokat hibáztatni, megbélyegezni a saját kudarcaink miatt, mint megoldani a valós problémákat. A budaörsi sváboknak, a mi elődeinknek az elűzetése a saját otthonaikból jól példázza, milyen könnyen fordul át rémtettekbe a gonosz és számító gondolat. Ezért is kötelességünk az emlékezés és az emlékeztetés. És nem csak az elűzetés emléknapján.

Az elhurcolt németektől a házaik mellett a hazájukat is elvették, ami jóvátehetetlen és elfogadhatatlan – mondta a Külgazdasági és Külügyminisztérium (KKM) tájékoztatásért és Magyarország nemzetközi megjelenítéséért felelős államtitkára vasárnap a Pest megyei Budaörsön. 

Menczer Tamás, aki a térség kormánypárti országgyűlési képviselőjelöltje is egyben, a magyarországi németek 1946-ban Budaörsön megkezdett elűzetésének 76. évfordulója alkalmából tartott megemlékezésen arról beszélt, hogy a németek kitelepítése elfelejthetetlen, megmásítani már sajnos nem lehet, ugyanakkor napjainkban még van mód a cselekvésre.

A cselekvés a jelenkorban a kormányzati felfogás szerint azt jelenti, segíteni kell minden nemzetiségnek abban, hogy a nyelvét, a kultúráját, a szokásait, a tradícióit megtarthassa – mutatott rá az államtitkár a budaörsi plébániatemplomban tartott megemlékezésen. Közlése szerint a kormány 2010 óta 28 milliárd forinttal támogatta a magyarországi németek közösségeit.

Menczer Tamás hangsúlyozta: erre a kormányra mindig számíthatnak a magyarországi németek, hogy meg tudjanak maradni, hogy élő közösségként élhessenek. Hozzátette, hogy a magyarság és a svábság kultúrája élő szövetként fonódott össze és erősíti ma is egymást.

“Minden, ami elvész, az mindannyiunkat szegényíti, s minden, ami megmarad, az mindannyiunkat gazdagítja” – fogalmazott a Külgazdasági és Külügyminisztérium államtitkára.

Ritter Imre, a parlament német nemzetiségi képviselője azt mondta, hogy a fiataloknak kell minden tudást, ismeretet, emléket, tapasztalatot átadni. Hozzátette, hogy régebben, amikor az elűzetett rokonait látogatta, akkor sokáig azt kérdezgették, mi van otthon, majd az idő múlásával már csak azt mondogatták, “nincs más kívánságom, csak otthon meghalni”.
 

Boros György ünnepi beszéde:

Liebe Landsleute!

Im Namen der Deutschen Selbstverwaltung Wudersch begrüße ich Sie alle recht herzlich anlässlich des 76. Gedenktages der Vertreibung der Ungarndeutschen und gestatten Sie mir ab jetzt auf Ungarisch fortzufahren.

Tisztelt Megemlékezők!

Budaörs Német Nemzetiségi Önkormányzata nevében tisztelettel köszöntöm Önöket a magyarországi németek elűzetésének 76. évfordulója alkalmából megrendezett megemlékezésen.

Engedjék meg, hogy Holl Józsefné Boros Mária kortanú szavaival kezdjem a visszaemlékezést:

„1946-ot írtunk. Január 19-én mégis elindultunk az állomásra, akkor már nem volt más választásunk. A Fiúiskolában kellett jelentkeznünk, ahol megkaptuk a szükséges tájékoztatást. A marhavagonban együtt maradhattunk, rokonok, szomszédok. … A szerelvény még napokig állt az állomáson…

Január 24-én elindult velünk a szerelvény… Csak egy kis résen tudtunk kinézni. Láttuk, ahogy távolodnak a jól ismert hegyvonulatok, a Frank-hegy, a Kőhegy, az Odvas-hegy, a Törökugrató, a Huszonnégy-ökrös… aztán egyre messzebb kerültünk a szülőfalunktól.

Linznél leszállítottak bennünket, levetkőztünk és fertőtlenítették a ruháinkat. Itt az állomáson sokáig állt a vonat, a barátnőmmel leszálltunk és a közeli pékségben kenyeret kértünk, valósággal koldultunk… de hát nagyon éhesek voltunk.”

Ebből az idézetből is érződik, hogy amikor 76 évvel ezelőtt, egy 50 kilós batyuval fel kellett szállniuk a budaörsieknek egy marhavagonba, az anyagi veszteség mellett milyen lelki teher nehezedett rájuk.

A magyar állampolgárságuktól is megfosztott kitelepítettekre nehéz évek vártak Németországban, nulláról kellett új egzisztenciát teremteniük és kivívniuk a kinti németek elismerését.

Sok időbe telt, amíg megszokták az új életet Németországban és mindig fájó szívvel gondoltak az Óhazára. Néhányan közülük hazatértek, az egykori hadifogoly Steinfelder János 1948 decemberében tért vissza Budaörsre, ahol szülőházában már idegeneket talált. Erre a pillanatra így emlékezett: „Csak a nagy körtefa, ami öregebb nálam, és aminek az árnyékában gyerekkoromat töltöttem, bólintott barátságosan. Át tudtam volna ölelni ezért.„

A 76 évvel ezelőtt kezdődött tragikus budaörsi német kitelepítettek többsége sajnos már elhunyt, nem lehet közöttünk. Visszaemlékezéseik azonban tovább élnek, olyan – a Budaörs Német Nemzetiségi Önkormányzat által kiadott – könyvekben, mint a Rögös utakon, a Jogfosztások Budaörsön, vagy a Régi Budaörsi Családok három kötetében.

Emléküket őrzi szintén a budaörsi Ótemetőben 2006-ban felszentelt Országos Német Elűzetési Emlékmű is. Az emlékmű lépcsőjén olvasható, a sajnos ma is aktuális idézete Koch Valériának: „Stoppt schon den kleinsten Haß und sagt rechtzeitig Halt” azaz „A legkisebb gyűlöletet is már időben állítsátok meg!”

Ezeknek az eseményeknek a megfelelő módon történő feldolgozása és az áldozatokra való emlékezés – gyermekeink miatt is – elengedhetetlen. Hiszen minden egyes elűzetés, minden egyes etnikai tisztogatás – függetlenül attól, hol, mikor és miért történik – bűntett.

Ilyen bűntettek nem történhetnek meg újra. Ezért fontosak az elhurcolás, elűzetés áldozataira való megemlékezések, nálunk és mindenhol, határokon átívelő módon. Ezek az események, valamint az iskolákban a tanórákon elhangzottak illetve otthon a nagyszülőkkel való beszélgetések tudatosítják bennünk és a fiatalabb generációkban, hogy mi történt immáron 76 éve a magyarországi németekkel.

A fiataloké a jövő, nekik kell minden tudást, ismeretet, emléket és tapasztalatot átadnunk. 1952-ben a Budaörser Heimatbuch szerzője is így gondolta, amikor a kiváló kötet mottójaként mindannyiunknak írta (idézet) „Im Gedenken an unsere Toten, den Erwachsenen zur Erinnerung, der Jugend zur Belehrung/Halottaink emlékére, a felnőttek emlékezetére, az ifjúság okulására”.

A tavaly elhunyt Schmidt Mátyás szavaival élve: „Aki elítél, az tévedhet, aki megbocsájt, az sohasem téved”. Azt hiszem, hogy a budaörsi németség magáévá tette ezt a gondolatot. Bár a kitelepítést végrehajtóknak megbocsátottak, soha nem fogják elfelejteni, hogy mi történt velük, több mint hét évtizeddel ezelőtt. És nem csak ezt, hazájukat sem fogják soha elfelejteni.

A múlt hibáin változtatni nem lehet, de azokból tanulva megakadályozhatjuk, hogy a jövőben gyermekeink és unokáink már ne éljenek át hasonló sorscsapásokat.

Ezekkel a gondolatokkal hajtsunk fejet a budaörsi kitelepítést megszenvedettek emléke előtt.

A beszédeket követően a déli órákban a Mindszenty József Katolikus Óvodánál található kitelepítési emléktáblánál tartottak koszorúzást.

A győztes nagyhatalmak a második világháborút lezáró potsdami konferencia végén abban állapodtak meg, hogy a Lengyelországban, Csehországban és Magyarországon maradt német lakosságot „szervezett és humánus módon” legalább részben át kell telepíteni Németországba, arányosan osztva el őket valamennyi megszállási övezet között.

A kitelepítés ügyét a győztes Csehszlovákiában és Lengyelországban a kormányra, a vesztes Magyarországon viszont a Szövetséges Ellenőrző Bizottságra (SZEB) bízták. Magyarországon e kérdésben viták alakultak ki a koalíciós pártok között és az Ideiglenes Nemzeti Kormányban is. Végül a többség támogatta a németek tömeges kitelepítését (eufemisztikusan „kimozdítását”) a bácskai magyarok és a bukovinai székelyek letelepítése, a földosztással összefüggő igények miatt, valamint azért, mert Csehszlovákia helyet sürgetett a Felvidékről áttelepítendő magyaroknak.

A magyar kormány májusi szóbeli jegyzékében 200-250 ezer németnek a szovjet megszállási övezetbe történő kitelepítéséhez kérte a Szovjetunió jóváhagyását. A SZEB vezetője, a szovjet Vorosilov marsall augusztusban 400-450 ezer német kitelepítésének előkészítésére szólította fel a kormányt, amely november elejére 303 ezer nevet tartalmazó, részletes kimutatást készített. A SZEB 1945. november 30-án értesítette a magyar kormányt a németországi Szövetséges Ellenőrző Tanácsnak a magyarországi németek kitelepítésére vonatkozó előírásairól, amelyek félmillió ember kitelepítését tették lehetővé.

A kitelepítésről végül a kisgazdapárti Tildy Zoltán vezette kormány 1945. december 22-én határozott, a rendelet december 29-én jelent meg. Ez a hazai német kisebbség kollektív felelősségének elvén alapult, és kitelepítési oknak tekintette, ha valaki az 1941-es népszámlálás idején német nemzetiségűnek vagy német anyanyelvűnek vallotta magát. Kitelepítésre kötelezték azokat is, akik tagjai voltak a Magyarországon 1938 novemberében szerveződő német kisebbségi szervezetnek, a Volksbundnak, illetve „bármi módon támogatták a hitlerista szervezeteket”. (A Volksbundba sokan csak kényszerből léptek be, a szervezettség nagyrészt formális volt.) A kitelepítés ellen felemelte szavát mások mellett Bibó István, aki akkor a Belügyminisztériumban dolgozott, Mindszenty József hercegprímás és még a Szociáldemokrata Párt is.

Az 1946. január 15-én megjelent végrehajtási utasítás szerint a kitelepítés alól mentesítettek aránya nem haladhatta meg az adott helység német lakosságának 10 százalékát, a mentesítésről egy bizottság dönthetett kénye-kedve szerint. A kitelepítettek állampolgársága megszűnt, vagyonuk az államra szállt.

A kitelepítés 1946. január 19-én kezdődött, az első vonat Budaörsről indult. Az első hullám a Budapest környéki falvak német lakóit érintette, majd a Dunántúl, a Duna-Tisza köze és a Tiszántúl következett.

A többször is leálló kiszállítások 1948. június 15-én értek véget, addig mintegy 130-150 ezer embert az amerikai, 50 ezer embert a szovjet megszállási övezetbe vittek, a korábban elmenekültekkel együtt tehát 220-250 ezer lehetett a Németországba kerültek száma. A Szovjetunióba mintegy 70 ezer (más források szerint 40 ezer) németet hurcoltak el, ahol harmaduk munkatáborokban halt meg.

Becsült adatok szerint a hazai német nemzetiségű lakosság száma a kitelepítés után 200-300 ezer közöttire volt tehető. Jellemző, hogy a félelem és megpróbáltatások miatt az 1949. évi népszámláláson német anyanyelvűnek mindössze 22 455-en, német nemzetiségűnek pedig csupán 2617-en vallották magukat.

A németek kitelepítésének hivatalosan az 1949. október 11-én megjelent kormányrendelet vetett véget, amely a Magyarországon maradt, a kitelepítés alól mentesített német nemzetiségű lakosságnak biztosította a jogot, hogy szabadon válassza meg lakóhelyét, és eltörölte a munkavállalásukra vonatkozó korlátozásokat.

A német kisebbség helyzete azonban nem sokat javult, többségüket az ötvenes években „hazaárulóként” és „osztályellenségként” kényszermunkára küldték a Hortobágyra, a német iskolákat bezárták, a „fasisztának” minősített német nyelvet száműzték az iskolai oktatásból. A nyomás később enyhült, de a pártállami időszakban a magyarországi német kisebbség jobbára csak sajátos kultúráját őrizhette, az anyanyelvi oktatás, művelődés intézményes feltételei hiányoztak.

Az 1993-ban megszületett nemzetiségi törvény tette lehetővé a német kisebbségi önkormányzatok megalakulását. 2007 novemberében Szili Katalin, az Országgyűlés akkori elnöke a Parlamentben rendezett nemzetközi konferencián bocsánatot kért a németek kitelepítéséért. 2014-től a nemzetiségek szószólót delegálhatnak az Országgyűlésbe, a 2018-as parlamenti választások eredményeként a Magyarországi Németek Országos Önkormányzata részéről Ritter Imre, az Országgyűlés addigi német nemzetiségi szószólója kedvezményes országgyűlési képviselői mandátumra lett jogosult.

Magyarország több településén rendszeresen megemlékeznek a német nemzetiségű magyar állampolgárok kitelepítéséről, az elmúlt években számos helyen avattak emlékművet az elhurcoltak tiszteletére. Az egyik legismertebb, az Országos német elűzetési emlékmű a budaörsi Ó-temetőben, Magyarország legnagyobb egybefüggő német nemzetiségi sírkertjében található.

(Forrás: veol.hu)

(Budaörsi Infó)

facebook:

0 Komment