Október 23. – Wittinghoff Tamás: Ha szabadságban akarunk élni, ha a sorsunkról magunk akarunk dönteni, akkor pótolhatatlan ez a tudás

(Budaörs, 2020. október 23. – Budaörsi Infó) 2020. október 22-én az 1956-os Forradalom és Szabadságharc 64-dik évfordulója alkalmából Budaörs Önkormányzata részéről megkoszorúzták a Szakály Mátyás utcai parkban lévő emlékművet. Idén nem volt városi ünnepség, csak koszorúzás.

Budaörs Város Önkormányzata részéről Wittinghoff Tamás polgármester, Bíró Gyula alpolgármester és dr. Bocsi István jegyző helyezett el koszorút.

A képviselő-testület többségét adó Budaörs Fejlődéséért Egyesület (BFE) részéről jelen volt az Egyesület elnöke Molnár Gábor, Monostori-Kalovits Márk és Farkas Benedek – mindannyian önkormányzati képviselők.

Wittinghoff Tamás polgármester ünnepi gondolatai:

Rendkívüli időket élünk megint, mint annyiszor a történelmünk során. Ezúttal egy világjárvány írja át immár nem csak a hétköznapjainkat, de az ünnepeinket is.

Mivel nem emlékezhetünk meg a szokott módon az 1956-os forradalmunkról sem, tekintsük hát ezt egy lehetőségnek, hogy a megszokott díszletek és külsőségek nélkül, a lényegre koncentrálva közelíthetünk az ünnephez.

1956-ot követően, egészen a rendszerváltásig nem lehetett nyíltan beszélni a forradalomról, a legtiltottabb témák közé tartozott, így természetesen mély hallgatás övezte.

Kizárólag a családokon belül hangozhattak el őszinte szavak, attól függően hogyan viszonyultak a szülők az egykori eseményekhez.

Vagy esetleg a Szabad Európa Rádióban, az Amerikai Egyesült Államok kormánya által létrehozott adón, mely a hidegháború kezdetén indult, azzal a céllal, hogy híreket és információkat sugározzon Kelet-Európába, Közép-Ázsiába és a Közel-Keletre, azokba az országokba, ahol a kormányzatok betiltották vagy akadályozták az információk szabad áramlását.

Szomorú aktualitás, hogy „három évtizeddel a hidegháború vége után visszatért Magyarországra a Szabad Európa Rádió, amivel a fenntartó amerikai törvényhozás jelzést kívánt adni: elég volt a sajtószabadság lebontásából” – írta idén szeptemberben a Neue Zürcher Zeitung…

’56 után az iskolákban, mint oly gyakran a diktatúrákban, éppen az ellenkezőjét tanították annak, ami történt. Ellenforradalomnak, vagy éppen sajnálatos októberi eseményeknek nevezték a forradalmat és demokráciának hazudták a saját diktatúrájukat. Népi demokráciának… Ez is mutatja, hogyan válhat egy jelző, – ha nem is nyelvtani értelemben- fosztóképzővé, s a tartalom hogyan változik ezáltal épp az ellenkezőjévé.

A szocializmusnak hívott rendszer összeomlásához közeledve, az 1980-as évek vége felé, egyre több információ került napvilágra a közelmúlt történetéről, és a kortárs szemtanúk is bátrabban kezdtek beszélni. Tömegek döbbentek rá, hogy a legtisztább forradalmunkat hazudták el a felnövekvő generációk elől, hosszú évtizedeken át. Nagy Imre és társainak exhumálása, majd újratemetése, érzelmileg is átélhetővé tette mindenki számára az 1956-ban történtek hősiességét és tragédiáit. 

Ahogyan egyre többet tudtunk meg, fokozatosan árnyalódott a kép, hiszen ez a forradalom is bonyolult, összetett, néha ellentmondásos folyamat volt.

Az újabb és újabb ismeretek rendszerezése, bemutatása, és a tárgyilagos viták helyett, a pártok egy része, már a rendszerváltást követő néhány év múltán elkezdte újraírni 1956 történetét. Bizonyos szereplőket, tendenciákat felnagyítottak, másokat igyekeztek kiradírozni a történtekből. A forradalom történetének, eseményeinek eltorzított bemutatása, egyre inkább azt a célt szolgálta, hogy e politikai erők aktuális lépéseit és törekvéseit igazolják, nem törődve azzal, hogy ennek mennyire volt köze a valósághoz.

A múltért folytatott harcnak egyik szomorú végkifejlete lett például Nagy Imre szobrának eltávolítása a parlament közeléből. Pedig nincs olyan, az eseményekkel tisztában lévő ember, aki ne tudná, hogy a híres, drámai hangú beszédét épp a Magyar Rádió, Parlamentben kialakított szükségstúdiójából közvetítették:

„Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt.

Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.”

Az emlékezetpolitikai küzdelmek is hozzájárultak ahhoz, hogy a nagyközönség fokozatosan elfordult és közönyös lett a forradalom emlékével kapcsolatban.

Göncz Árpád, egykori köztársasági elnökünk így beszélt erről a szomorú és tragikus folyamatról: „Életem legszebb, legértelmesebb élménye volt 1956. Ha nekem valamiért érdemes volt élnem: ez volt. Keserűséget érzek, hogy most milyen állapotban van, szétzüllötten, hazugságokkal meghalmozva, megosztó erőként.”

Nem véletlen ez a keserű hang, hiszen a 20. század második felének, számunkra legfontosabb eseményéről van szó, amely világpolitikai léptékben is mérföldkőnek számított. Egy apró ország feszült neki a világ legnagyobb katonai hatalmának, bizonyítva a nyugati közvélemény legnaivabb részének is, hogy a szovjet- rendszert katonai erővel kényszerítik rá Kelet-Európára.

Bibó István, a múlt század egyik legjelentősebb politikai gondolkodója,1956 novemberében, a világ országaihoz, a magyar parlamentből intézett egyik híres memorandumában így írt erről: „A harcban osztály- és felekezeti különbség nélkül részt vett az egész magyar nép, s megrendítő és csodálatos volt a felkelt nép emberséges, bölcs és megkülönböztetni kész magatartása, mellyel csupán a leigázó idegen hatalom és a honi hóhérkülönítményesek ellen fordult. Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását.”

A magyar társadalom 1945 és 1948 között egyszer már megízlelhette a szabadság ízét. Bár mindvégig jelen voltak a szovjet csapatok, mégis viszonylag szabad választásokon dőlt el, hogy kik vezessék az országot a háború utáni első években. Sajtószabadság volt, megannyi civil szervezet alakult, és az újjáépítés közös erőfeszítése is összekovácsolta az embereket. A kommunista párt azonban, a Szovjetunióra támaszkodva, lépésről-lépésre számolta fel a demokráciát, és hazug propagandájával megtévesztve a társadalom egy jelentős részét, fokozatosan kemény diktatúrát vezetett be, amelyben a félelem vált uralkodóvá.

Az 50-es években is az volt a legrettenetesebb, hogy a már egyszer megszerzett szabadságot és demokráciát vették el a társadalomtól. Ám e néhány szabad év tapasztalatai is kitörölhetetlenek voltak, hiába küzdött ellenük a legbrutálisabb eszközöket alkalmazva a Rákosi rendszer.

Ezért szerveződhetett meg a társadalom 1956 októberében olyan gyorsan, néhány nap alatt. Ezért alakultak a városokban és a falvakban azonnal forradalmi és nemzeti bizottságok, amelyekben a települések legtiszteletreméltóbb emberei vették át a vezetést. Ezért jöttek létre a gyárakban munkástanácsok, amelyek valódi beleszólást követeltek maguknak. Az emberek maguk szerették volna meghozni az őket érintő döntéseket, méghozzá úgy, hogy az ehhez szükséges forrásokhoz is hozzáférjenek.

Ahogyan 1848 márciusában, úgy 1956 októberében is az ifjúság állt a forradalom élére. Bár a szellemi előkészítést az idősebb nemzedékek végezték el, a tényleges tettek és a valódi ellenállás megszervezése ezúttal is a fiatalokra várt. A forradalom egészen konkrétan az egyetemekről robbant ki. Először Szegeden kezdtek szervezkedni a diákok, akik kezdetben csak egyetemi autonómiát és a kommunista párttól független ifjúsági szervezet megalakítását követelték.

Talán nem is véletlen, hogy épp Szegeden, ahol korábban Szent-Györgyi Albert rektorként, máig megszívlelendő módon fogalmazott:
„Öntudatos diákságot szeretnék, amely helyet kaphat az egyetem vezetésében, amely felelősségteljes emberré tudja nevelni magát, amely egyéniséggé válik. Ez a diákság hazafias kötelessége: így kell értelmeznie a diákságnak a hazafiasság fogalmát. Egyéniséggé kell nevelni magát, hogy művelt, gerinces, egész ember legyen, mert a korok hibája, hogy nem embert, hanem tömeget nevel, amelyet egy-egy jelszóval bármilyen irányba el lehet téríteni, és fel lehet használni”… fogalmazott.

A szegedi kezdeményezésre jött létre tehát a MEFESZ, a Magyar Egyetemisták és Főiskolai Egyesületek Szövetsége. Elemi erővel tört fel belőlük az igény, hogy ugyanúgy, mint Európa fejlettebb felében már évszázadok óta, nálunk is legyen teljes önállósága az egyetemeknek, az állam ne erőltesse rá a saját ideológiáját az oktatásra.

Ilyen mondatok szerepeltek többek között az eredeti kiáltványukban: “A szövetség célja, hogy az egyetemekről és főiskolákról kikerülő ifjúság, mely a nemzet agyát van hivatva képviselni, ne közönyös passzív tömeg, ne gyáva, gerinctelen és önző réteg legyen… Ne riadjon vissza az igaz szó kimondásától.”

Természetesen a pártvezetés akkor is csak úgy tudta elképzelni az ilyen szerveződéseket, hogy ott a többséget néhány hangadó téveszti meg. Ahogy ma mondják, kívülről irányítják a megtévesztett fiatalokat…

Marosán György, az uralkodó párt egyik vezetője így reagált a szegedi eseményekre: “Elvileg egyetértek, de vigyázni kell, nehogy az egyetemi stricik hangulata átmenjen kommunista- és szovjetellenes támadássá.”

Más egyetemeken is tartottak a forradalmat megelőző napokban gyűléseket, így Szeged mellett Miskolcon, Pécsett,  Sopronban vagy például Budapesten, a Színművészeti Főiskolán.

Október 22-én a Műszaki Egyetemen foglalták 16 pontba a követeléseket, amelyekbe immár országos ügyek kerültek be. A másnapi tüntető menet is az egyetem elől indult, majd első állomásán, a Petőfi téren a fiatal színész, Sinkovits Imre szavalta el a Nemzeti Dalt.

A fiatalság végig az első sorokban harcolt, jórészt ők alkották azokat a szabadcsapatokat, amelyek még az orosz tankokkal is felvették az egyenlőtlen küzdelmet. De sajnos, ők voltak azok is, akiket a forradalom megtorlásaként százával végeztek ki és ezrével börtönöztek be. 

Az 1956-os forradalmi napokat leszámítva, legközelebb 1990 után élhettük meg ismét a szabadságot. Egy ország ismerkedett újra a demokrácia intézményeivel, megtapasztalva azok előnyeit. Átélhettük a valódi önkormányzás élményét, élveztük a szabad sajtó és a sokszínű civil társadalom előnyeit. A nyilvánosságban és a parlamentben tétre menő, izgalmas viták folytak, a valóban független Alkotmánybíróság döntéseit – például a Bokros csomaggal kapcsolatban – a fél ország várta izgatottan. A pályázatok nem voltak előre lejátszva, a gazdasági életben betölthető szerepekhez valódi teljesítmény kellett. Nem válhatott valaki a semmiből, néhány év alatt, az ország leggazdagabb emberévé, kizárólag állami forrásokból, valódi teljesítmény nélkül. Az egymást sűrűn váltó miniszterelnökök pedig még jó ideig nem beszéltek egyes szám első személyben.

Az 1956-ot felnőtt fejjel átélők számára egy életre szóló élmény és tapasztalat maradt az, hogy vissza lehet venni a szabadságot, ami olyan érték, amiért még tankokkal is érdemes – akár puszta kézzel is – szembeszállni.

Ez az élmény búvópatakként eltűnhetett hosszú időkre, de a generációk emlékezetéből teljesen soha nem lehetett kitörölni.

A hatalmukkal visszaélők számára is van tanúsága 1956-nak, mégpedig az, hogy hosszútávon nem lehet hazugságokra alapozni. A kezükben lévő hatalom ugyanis oly illékony, hogy akár napok alatt is semmivé válhat, ha tartósan szembemennek a társadalom többségének érdekeivel.

Már kevesen vannak közöttünk olyanok, akiknek személyes emlékeik maradtak a forradalomról, így hát könyvek, dokumentumfilmek, s a tanúktól korábban hallottak alapján adhatjuk át a hiteles történetet, a tudást.

Ha szabadságban akarunk élni, ha a sorsunkról magunk akarunk dönteni, akkor pótolhatatlan ez a tudás. 

(Budaörsi Infó)

facebook:

0 Komment