Január 19-e a magyarországi németek elűzetésének emléknapja – Megemlékezés Budaörsön

(Budaörs, 2020. január 19. – Budaörsi Infó) 1946. január 19-én hagyta el Magyarországot az első vonatszerelvény, amely az elüldözött német lakosokat szállította Németországba; az első vonat Budaörsről indult. 2013-tól ez a nap a magyarországi németek elhurcolásának és elűzetésének emléknapja. 2020. január 19-én a 74. évforduló alkalmából Budaörs Német nemzetiségi Önkormányzata megemlékezést tartott. Beszédet mondott Wittinghoff Tamás polgármester és Boros György, a Budaörsi Német Nemzetiségi Önkormányzat elnöke. 

Az Országgyűlés 2013-ban nyilvánította január 19-ét a magyarországi németek elhurcolásának és elűzetésének emléknapjává. A határozatban hangsúlyosan szerepel, hogy az Országgyűlés tisztelettel adózik mindazok emléke előtt, akiket a második világháború után a kollektív bűnösség igaztalan vádja és elve alapján üldöztek és hurcoltak el.

1946 januárjában és februárjában, majd 1947 augusztusában Budaörs lakóinak 60 százalékát telepítették ki, ugyanakkor már korábban 1944 őszén a lakossá további 25-30 százaléka hagyta el a települést a szovjet csapatok elől menekülve. Így az 1940-es évek második felére Budaörs 10 ezer fős lakosságának gyakorlatilag 90 százalékát elvesztette.

Budaörsön és Magyarország több településen évente megemlékeznek a német nemzetiségű magyar állampolgárok kitelepítéséről. Számos helyen avattak emlékművet az elhurcoltak tiszteletére. Az egyik legismertebb, az Országos német elűzetési emlékmű a budaörsi Ó-temetőben, Magyarország legnagyobb egybefüggő német nemzetiségi sírkertjében található.

Budaörsön a magyarországi németek elhurcolásának és elűzetésének emléknapján – 2020. január 19-én vasárnap – a 74. évforduló alkalmából a helyi Német nemzetiségi Önkormányzat megemlékezést szervezett, amelyen részt vettek budaörsi szervezetek képviselői és Wittinghoff Tamás polgármester is.

A Plébániatemplomban 10:30 órakor kezdődő német nyelvű szentmisét követően 11:30-tól megemlékező beszédekre került sor. Először Hesz Ferencet köszöntötte Boros György, 90-dik születésnapja alkalmából, majd pedig az ünnepi beszédek következtek.

Wittinghoff Tamás megemlékező beszédében kijelentette, hogy olyan tragédia volt ez, amit soha nem lehet jóvátenni.

Nincs kollektív bűnösség, nem lehet senkit előítéletek, sztereotípiák alapján megítélni. Csak egyéni felelősség van, azaz minden ember a saját tetteiért tartozik elszámolással – jegyezte meg a polgármester.

Wittinghoff Tamás ünnepi beszéde

Minden nép történetében voltak olyan drámai események, amelyek hosszú időre eldöntötték az adott társadalom sorsát. Sajnos, nincs ez másképpen a települések esetében sem. Budaörsöt 1946 januárjában érte utol a végzet. Akkor, néhány nap alatt minden gyökeresen és véglegesen megváltozott. Több évszázados szerves fejlődés szakadt meg egyik pillanatról a másikra.

A hazai németség az államalapítás óta töltött be fontos szerepet a magyar társadalom életében. Mintaadók voltak a szakmai tudásuk és a szorgalmuk alapján, mind az iparban, mind a mezőgazdaságban. De nem csak a gazdaságban nyújtottak kiemelkedőt, a kultúrában, a művészetek területén, s az építészetben is komoly szerepük volt.

A török kiűzése után nagy részben velük népesítették be a kiürült területeket. Gyakran a semmiből kellett új életet teremteniük. Évszázadokon át békességben éltek a befogadó nemzettel, kölcsönösen megbecsülve egymást.

Nem volt ez másképpen Budaörsön sem, itt a főváros tövében, ahol olyan szintű gyümölcs és szőlőtermesztés folyt, amely országosan ismertté tette a falut. Az itt élők a munka mellett fontosnak tartották a kultúrát, az oktatást, a hagyományaik ápolását is. A budaörsi passiójátékok, amelyek a festői környezetet biztosító Kőhegyen zajlottak, ugyanolyan híresek voltak, mint a budaörsi szőlő és őszibarack.

A békétlenség az első világháború után kezdődött. Részben a német belpolitika fokozatos szélsőjobbra tolódásával, részben azokkal a hazai vélekedésekkel, amelyek szerint a svábok kettős identitása veszélyt jelenthet. Természetesen szerepet játszott már akkor is az irigység, amelynek célpontjai a vagyonosabb sváb gazdák voltak.

Hitler hatalomra jutása, majd a 2. világháború természetesen nem hagyta érintetlenül a hazai németséget sem. A Führer számított a hűségükre, és elvárta önfeláldozásukat a háború idején. Részben önkéntesként, majd erőszakos toborzások révén egyre több sváb fiatal lett katona a német hadseregben. De a hazai németség többsége német származása mellett mindvégig magyarnak vallotta magát.

A második világháború végének őrülete, a zsidóság nagy részének fizikai megsemmisitése, a nyilas rémuralom, az országon átvonuló hadseregek pusztítása, az értelmetlen katonai ellenállás, az ország szovjet megszállása, majd a magyar államszervezet teljes összeomlása kaotikus állapotokat hozott létre Magyarországon. Jó táptalaja volt ez a kontrollálatlan gyűlöletnek, a kollektív bűnösség meghirdetésének.

A szélsőségesen gondolkodó politikusok felismerték a lehetőséget, hogy e nézetek örve alatt, gyűlöletet keltve, a kollektív bűnösség hangoztatásával, százezreket űzhetnek el lakhelyükről, hozzájutva a hátrahagyott ingóságokhoz és ingatlanokhoz. Sajnos mindehhez sokáig asszisztáltak a nagyhatalmak is.

A korszak rettenetes jelképé váltak a marhavagonok, amelyek először a zsidókat szállították a megsemmisítő táborokba, majd a málenkij robot áldozataival robogtak a Szovjetunió felé, míg utolsó felvonásként a német kitelepítettekkel teltek meg.

Hiába van már annyi ismeretünk az elűzetésről, azokról a januári napokról, mégsem tudjuk igazából elképzelni, hogy mit élhettek át akkor a budaörsi svábok. Szörnyű valósággá vált a parasztpárti politikus, Kovács Imre jelképesnek szánt szlogenje: egy batyuval érkeztek a németek, úgy is menjenek el.

A rendőrök által körülzárt Budaörsön, mindenféle törvényességet figyelmen kívül hagyva, a lakosság többségét elűzetésre ítélték. Pár órát hagytak csak a csomagolásra, és az úticéllal kapcsolatos tájékoztatás nélkül hajtották az embereket a pályaudvarra.

Hogyan lehet egy élet felhalmozott értékeit néhány batyuba belegyömöszölni? Természetesen sehogyan, gyakorlatilag minden itt maradt: a lakás, a bútorok, a szerszámok, az állatok, a kert, a termények. De még annál is borzalmasabb volt elszakadni a családtagoktól, barátoktól, szomszédoktól, az iskolától, a templomtól, a hegyektől és a környező utcáktól.

Kiszakadni végleg a korábbi életből és elindulni a tökéletes bizonytalanság felé, amelybe még az is belefért, hogy a halálba vezet ez az út.

Az ilyen körülmények között bevagonírozott emberek – számtalan fénykép maradt vissza erről – mégis azt írták krétával a szerelvények oldalára, hogy Isten veled hazám! És a kigördülő vonatokon a magyar himnuszt énekelték.

Olyan tragédia volt ez, amit soha nem lehet jóvátenni. A rommá bombázott Németországba megérkezve, szó szerint a semmiből kellett új életet teremteniük. Mégis megcsinálták, és eközben nem gyűlölték meg a hazájukat, amelyik kitaszította őket, ám szomorú szível emlékeztek vissza szülőföldjükre, otthonaik elvesztésére.

Magyarország szovjet megszállása, a Rákosi rendszer, de sokáig a Kádár korszak sem adott lehetőséget arra, hogy az itthon maradt kevesek egyáltalán felvegyék a személyes kapcsolatot az elűzöttekkel. Sokaknak csak a rendszerváltás közeledtével adatott meg, hogy viszontlássák egykori szülőhazájukat.

Budaörsön amellett, hogy igyekeztünk bepótolni a sok évtizedes mulasztást, azt is jól tudjuk, hogy egy településen egészséges fejlődés csak akkor lehetséges, ha tisztában vagyunk a gyökereinkkel. Ezért annyira fontos a hagyományok felkutatása, a helytörténet dokumentálásának támogatása, a testvérvárosi kapcsolatok intenzív ápolása. Ezeknek köszönhetően szereztük vissza azt a múltat, amelyet erőszakkal szakítottak meg hét évtizeddel ezelőtt.

Ezeknek a tapasztalatoknak a birtokában megtanultuk, hogy csak az emlékezés véd meg minket attól, hogy ezek a borzalmak megismétlődjenek. Nekünk, budaörsieknek kiemelt felelősségünk az emlékezés és az emlékeztetés.

Nincs kollektív bűnösség, nem lehet senkit előítéletek, sztereotípiák alapján megítélni.

Csak egyéni felelősség van, azaz minden ember a saját tetteiért tartozik elszámolással.

Boros György ünnepi beszéde:

Liebe Landsleute!

Im Namen der Deutschen Selbstverwaltung Wudersch begrüße ich Sie alle recht herzlich anlässlich des 74. Gedenktages der Vertreibung der Ungarndeutschen und gestatten Sie mir ab jetzt auf Ungarisch fortzufahren.

Tisztelt Megemlékezők!

Budaörs Német Nemzetiségi Önkormányzata nevében tisztelettel köszöntöm Önöket a magyarországi németek elűzetésének 74. évfordulója alkalmából megrendezett megemlékezésen.

1721-ben, gróf Zichy Péterné Bercsényi Zsuzsanna hívására jöttek az első németek és egy porig égett, földig rombolt településre érkeztek, ahol keserves életük volt kezdetben. Ahogy a német mondás tartja:

Die ersten fanden den Tod, die zweiten die Not, und erst die dritten hatten das Brot.“

Az eltelt évszázadok alatt egy virágzó, élhető településsé változtatták Budaörsöt, ahol hagyományt és kultúrát teremtettek.

Országos tekintetben is büszkén mondhatjuk, hogy elődeink közös értékei és kultúrája meghatározó volt Magyarország számára:
– gondoljunk csak nemzeti himnuszunk megzenésítőjére Erkel Ferencre, aki gyulai német nemzetiségi családból származott;
– a Parlament építészére Steidl Imrére;
– a Magyar Nemzeti Múzeum építésze Pollack Mihályra;
– vagy az anyák megmentőjére, Semmelweis Ignácra.

Folytathatnám a sort számos közös értékkel és örökre fennmaradt emlékkel. Így van ez itt Budaörsön is. A település története összefonódik lakóinak, családjainak történetével, a családok egyszerű mindennapjaival, örömével, bánatával.

A magyarországi németek elűzése otthonaikból, hazájukból érkezésük után 225 évvel, 1946. január 19-én indult el Budaörsről. A község több mint 80%-át kitelepítették: 1946-ban és 1947-ben hét vasúti szerelvény szállította a lakosságot előbb Németország nyugati, később keleti zónájába. Budaörs ezután egy hagyományaitól megfosztott település képét mutatta és néhány hónap alatt összeomlott mindaz, ami hosszú évszázadok szorgalmas munkájával felépült.
Amikor 74 évvel ezelőtt Budaörsön megkezdődött a magyarországi németek kitelepítése, az érintettek minden vagyonuktól megfosztva, egy 50 kilós batyuval voltak kénytelenek elhagyni hazájukat, itthagyva házukat, gazdaságukat, mindenüket. A kitelepítés alól mentesültek megfélemlítve és jogaikban korlátozva maradtak magukra a településen.

Ezek a száraz tények, de hogy mennyi fájdalom és keserű könnycsepp kísérte 74 éve az elűzést szeretett hazájukból, azt nagyon nehéz szavakkal leírni. Az utazás megpróbáltatásaira hiteles példa nagynéném visszaemlékezése, mely szerint a fiatal anyák gyermekeik kimosott pelenkáit mellkasukon szárították a januári hidegben.

A kitelepítettek nehezen szokták meg az új életet Németországban és mindig fájó szívvel gondoltak az Óhazára.

A kitelepítés után néhány évvel 1950. augusztus 5-én Stuttgartban fogadták el a hazájuktól elűzött németek Chartáját (Charta der Deutschen Heimatvertriebenen), amely nem csak a kiengesztelődést elősegítő dokumentum volt, hanem az egységesülő Európa egyik jelentős nyilatkozatát is jelentette.
A Chartát aláírók kijelentették, hogy nem akarnak elégtételt venni, nem táplálnak gyűlöletet, de kérték pl. a szülőföldjükön való lakhatás jogának elismerését. Emellett részt kíván venni Európa és Németország háború utáni újjáépítésében is.

Az idő múlásával lassan elfogadták sorsukat és a megbékélés útjára léptek, ebben nagy szerep játszott az 1989-ben létrejött Budaörs-Bretzfeld testvérvárosi kapcsolat. Ha Budaörsre tekintünk, akkor az itt élő németek minden évben megemlékeznek a kitelepítés évfordulójáról: 2006-ban az Ó-temetőben felavatták az Országos Német Elűzetési Emlékművet. Ugyanebben az évben jelent meg a Rögös utakon című visszaemlékező kötet is. 2011-ben látott napvilágot a Jogfosztások Budaörsön tudományos jellegű tanulmánykötetünk a helyi németek kitelepítéséről.
2012 végén a magyar országgyűlés az országos kitelepítési emléknapot – munkánknak is köszönhetően – január 19-i dátumban határozta meg.

2014 tavaszától – volt elnökünk – Ritter Imre személyében parlamenti szószólója, majd 2018 tavaszától – 28 évvel a rendszerváltást követően – parlamenti képviselője lett a magyarországi németségnek. Ezek az események mind nélkülözhetetlen alapjai tevékenységünknek.
Egy régi mondás szerint: „Aki elítél, az tévedhet, aki megbocsájt, az sohasem téved”. Azt hiszem, hogy a budaörsi németség magáévá tette ezt a gondolatot. Bár a kitelepítést végrehajtóknak megbocsátottak, soha nem fogják elfelejteni, hogy mi történt velük hét évtizeddel ezelőtt. És nem csak ezt, hazájukat sem fogják soha elfelejteni.
A múlt hibáin változtatni nem lehet, de azokból tanulva megakadályozhatjuk, hogy a jövőben gyermekeink és unokáink már ne éljenek át hasonló sorscsapásokat.

A mi feladatunk a jövőre nézve:
– fiatalok aktívabb bevonása a német közösségi életbe;
–  figyelem felhívása az identitás megőrzésének fontosságára;
– a múlt megőrzése mellett a jövőnek való továbbörökítés fontossága;

MERT
A fiataloké a jövő, nekik kell minden tudást, ismeretet, emléket és tapasztalatot átadnunk. 1952-ben a Budaörser Heimatbuch szerzője is így gondolta, amikor a kiváló kötet mottójaként mindannyiunknak írta (idézet) „Im Gedenken an unsere Toten, den Erwachsenen zur Erinnerung, der Jugend zur Belehrung/Halottaink emlékére, a felnőttek emlékezetére, az ifjúság okulására”. Emlékezzünk ma méltón 1946 telére, az elűzött budaörsiekre és beszéljünk erről gyermekeinkkel, unokáinkkal.

Ezekkel a gondolatokkal hajtsunk fejet a budaörsi kitelepítést megszenvedettek emléke előtt.

A beszédeket követően a déli órákban a Mindszenty József Katolikus Óvodánál található kitelepítési emléktáblánál tartottak koszorúzást, majd pedig a budaörsi vonatállomáson koszorúzták meg az ott elhelyezett emléktáblát. 

(Budaörsi Infó)

Visszatekintő

A győztes nagyhatalmak a második világháborút lezáró potsdami konferencia végén abban állapodtak meg, hogy a Lengyelországban, Csehországban és Magyarországon maradt német lakosságot „szervezett és humánus módon” legalább részben át kell telepíteni Németországba, arányosan osztva el őket valamennyi megszállási övezet között.

A kitelepítés ügyét a győztes Csehszlovákiában és Lengyelországban a kormányra, a vesztes Magyarországon viszont a Szövetséges Ellenőrző Bizottságra (SZEB) bízták. Magyarországon e kérdésben viták alakultak ki a koalíciós pártok között és az Ideiglenes Nemzeti Kormányban is. Végül a többség támogatta a németek tömeges kitelepítését (eufemisztikusan „kimozdítását”) a bácskai magyarok és a bukovinai székelyek letelepítése, a földosztással összefüggő igények miatt, valamint azért, mert Csehszlovákia helyet sürgetett a Felvidékről áttelepítendő magyaroknak.

A magyar kormány májusi szóbeli jegyzékében 200-250 ezer németnek a szovjet megszállási övezetbe történő kitelepítéséhez kérte a Szovjetunió jóváhagyását. A SZEB vezetője, a szovjet Vorosilov marsall augusztusban 400-450 ezer német kitelepítésének előkészítésére szólította fel a kormányt, amely november elejére 303 ezer nevet tartalmazó, részletes kimutatást készített. A SZEB 1945. november 30-án értesítette a magyar kormányt a németországi Szövetséges Ellenőrző Tanácsnak a magyarországi németek kitelepítésére vonatkozó előírásairól, amelyek félmillió ember kitelepítését tették lehetővé.

A kitelepítésről végül a kisgazdapárti Tildy Zoltán vezette kormány 1945. december 22-én határozott, a rendelet december 29-én jelent meg. Ez a hazai német kisebbség kollektív felelősségének elvén alapult, és kitelepítési oknak tekintette, ha valaki az 1941-es népszámlálás idején német nemzetiségűnek vagy német anyanyelvűnek vallotta magát. Kitelepítésre kötelezték azokat is, akik tagjai voltak a Magyarországon 1938 novemberében szerveződő német kisebbségi szervezetnek, a Volksbundnak, illetve „bármi módon támogatták a hitlerista szervezeteket”. (A Volksbundba sokan csak kényszerből léptek be, a szervezettség nagyrészt formális volt.) A kitelepítés ellen felemelte szavát mások mellett Bibó István, aki akkor a Belügyminisztériumban dolgozott, Mindszenty József hercegprímás és még a Szociáldemokrata Párt is.

Az 1946. január 15-én megjelent végrehajtási utasítás szerint a kitelepítés alól mentesítettek aránya nem haladhatta meg az adott helység német lakosságának 10 százalékát, a mentesítésről egy bizottság dönthetett kénye-kedve szerint. A kitelepítettek állampolgársága megszűnt, vagyonuk az államra szállt.

A kitelepítés 1946. január 19-én kezdődött, az első vonat Budaörsről indult. Az első hullám a Budapest környéki falvak német lakóit érintette, majd a Dunántúl, a Duna-Tisza köze és a Tiszántúl következett.

A többször is leálló kiszállítások 1948. június 15-én értek véget, addig mintegy 130-150 ezer embert az amerikai, 50 ezer embert a szovjet megszállási övezetbe vittek, a korábban elmenekültekkel együtt tehát 220-250 ezer lehetett a Németországba kerültek száma. A Szovjetunióba mintegy 70 ezer (más források szerint 40 ezer) németet hurcoltak el, ahol harmaduk munkatáborokban halt meg.

Becsült adatok szerint a hazai német nemzetiségű lakosság száma a kitelepítés után 200-300 ezer közöttire volt tehető. Jellemző, hogy a félelem és megpróbáltatások miatt az 1949. évi népszámláláson német anyanyelvűnek mindössze 22 455-en, német nemzetiségűnek pedig csupán 2617-en vallották magukat.

A németek kitelepítésének hivatalosan az 1949. október 11-én megjelent kormányrendelet vetett véget, amely a Magyarországon maradt, a kitelepítés alól mentesített német nemzetiségű lakosságnak biztosította a jogot, hogy szabadon válassza meg lakóhelyét, és eltörölte a munkavállalásukra vonatkozó korlátozásokat.

A német kisebbség helyzete azonban nem sokat javult, többségüket az ötvenes években „hazaárulóként” és „osztályellenségként” kényszermunkára küldték a Hortobágyra, a német iskolákat bezárták, a „fasisztának” minősített német nyelvet száműzték az iskolai oktatásból. A nyomás később enyhült, de a pártállami időszakban a magyarországi német kisebbség jobbára csak sajátos kultúráját őrizhette, az anyanyelvi oktatás, művelődés intézményes feltételei hiányoztak.

Az 1993-ban megszületett nemzetiségi törvény tette lehetővé a német kisebbségi önkormányzatok megalakulását. 2007 novemberében Szili Katalin, az Országgyűlés akkori elnöke a Parlamentben rendezett nemzetközi konferencián bocsánatot kért a németek kitelepítéséért. 2014-től a nemzetiségek szószólót delegálhatnak az Országgyűlésbe, a 2018-as parlamenti választások eredményeként a Magyarországi Németek Országos Önkormányzata részéről Ritter Imre, az Országgyűlés addigi német nemzetiségi szószólója kedvezményes országgyűlési képviselői mandátumra lett jogosult.

Magyarország több településén rendszeresen megemlékeznek a német nemzetiségű magyar állampolgárok kitelepítéséről, az elmúlt években számos helyen avattak emlékművet az elhurcoltak tiszteletére. Az egyik legismertebb, az Országos német elűzetési emlékmű a budaörsi Ó-temetőben, Magyarország legnagyobb egybefüggő német nemzetiségi sírkertjében található.

(Forrás: veol.hu)

(Budaörsi Infó)

facebook:

0 Komment