Színházi kritika – Brecht Koldusoperája Budaörsön

Jogállamban a pénz a fegyver
(József Attila: Gyönyörűt láttam)

(Budaörs, 2019. december 23. – Budaörsi Infó) A Budaörsi Latinovits Színház idei utolsó bemutatóját december 21-én, egy langyos esős, nem igazán karácsonyi időben tartotta meg. A darab szerzője, a színházújító német származású Bertolt Brecht, címe: Koldusopera (Dreigroschenoper, 1928). Műfaja… hát igen, felettébb nehéz a meghatározása, mert a színház világának eme ’fenegyereke’ szándékosan hagyta figyelmen kívül eme művészeti ág merev szabályait és kereteit. Van benne párbeszédekre épülő cselekmény, élőzene, és sok ének, ún. song és utalás hol erre, hol arra. Tragédia, zenés paródia, musical vagy egyszerűen persziflázs? A szerző a befogadóra bízza a döntést, újító szándéka ebben is tetten érhető.

A budaörsi produkció létrehozásában oroszlánrészt vállalt a Szentendrei Teátrum alkotógárdája, a majd’ kéttucat szereplő tisztesen betölti a fizikai és szellemi teret, ami vitathatatlan előnye a színház atmoszférájának a síkhoz kötött konkurens médiumokkal (TV, mozi) szemben. A naptári év végéhez közeledve a teátrumok a merész kísérletezést elhagyják és időben bizonyított, probatum est műveket elevenítenek fel, gálajelleget kölcsönözve a közelgő ünnepi hangulatokhoz. Decemberben biztosítva van a néző, hogy nem zsákbamacskát vesz egy premierhez.

A Koldusopera 91 év alatt szervesen beépült a színház univerzumába, szinte kötelezőnek számít az alapfokú színházi műveltséghez. Az annak idején újító és merész húzásai végül beépültek a napi gyakorlatba, de súlyát nem veszítette vele el. Brecht epikus színháza bőkezűen élt a nézőt ún. elidegenítő hatásmechanizmusaival (Verfremdungseffekt vagy V-Effekt), nem engedte, hogy a közönség elvarázsolódjon, hogy beszippantsa az illúzió. A színészek párbeszédbe elegyednek a nézőkkel, kikacsintanak a szerepből, a dramaturgia fricskát nyom a konvenciókra. Manapság – és főleg a budaörsi Latinovitsban – ez megszokott elem, fel se tűnik eredetisége.

Brecht buzgó baloldali elköteleződésű alkotó volt, a kommunizmus vörös téveszméjével is szolidáris viszonyt ápolt. A társadalom elhagyott és lenézett rétegei és nyomorúságuk prezentálása ebből a szellemi menzából kapta ellátmányát, a szociális érzékenység életművében végig tetten érhető. Valódi és mesterkélt koldusok és kitartóik, készséges húsú, de satnya szellemű kokottok, a bűn csalitosában tekergő latrok és korrumpálható zsandárok alkotják a Koldusopera szerepgárdáját. Nincs köztük szimpatikus, se pozitív hős, azonosulni sem tudunk egyikükkel sem, mégis ábrázolnak valamit, ami senkinek sem ismeretlen. Az igazságtalan társadalmi valósággal, az alsó néposztályok kiszolgáltatottságával, az erkölcs törékenységével és az emberi gyarlósággal, végül a hajlamok feletti uralom megszerzésének hiábavalóságával mi is nap, mint nap összefutunk. Mindezt nem cikornyás vagy művi, hanem közérthető nyelvezettel feltálalva, mindenfajta verbális tűzijátékot mellőzve.

Jogosan feltehető kérdés, hogy lehetséges-e elrontani a Koldusoperát? Kilenc évtized alatt már kiforrott, melyik jelenetben lehet leginkább kifacsarni a komikum velejét, melyek hagyhatók figyelmen kívül, hova lehet aktualizálást toldani, mely mondanivalót kell magasztosan kifejteni, egyes karakterek jelleme milyen kilengéseket bír el, vagy sem a színészek részéről. A válasz nagy eséllyel nemleges, mivel az akkor 30 éves szerző olyan zseniális műgonddal vegyítette az önállóan is értékadó elemeket (pld. geg, paródia, szentencia, jellem- és helyzetkomikum, feszültség, szatíra, stb.) hogy némelyik alul-exponálásának bakiját a többi probléma nélkül ellensúlyozza (ahogy a pókháló is, ha valahol elszakad, a maradékkal még ugyanúgy lehet legyeket fogni). A szerző fiatalos merészségének esszenciáit Budaörsön mi sem garantálhatja jobban, minthogy a rendezői gárda és a színészek java hasonló életkorú. Elrontani nem, csak kevésbé élvezhetővé viszont tehető a produkció, ha a sűrűn felcsendülő, szellemi többletet nyújtó dalbetéteknél a hangmérnök az érthetőség fölé tekeri a hangerőt, ahogy ez a bemutatón történt.

Bocsánatos hiba, de valójában az igen fontos szellemi építkezést gátolja, ha nem érthető a dalszöveg, mivel a Koldusopera két értelmezési réteggel rendelkezik. A prózai szöveg gördíti előre a cselekményt, ami önmagában is izgalmas történet és megállná a helyét éneklés nélkül is. De a dalbetétek lírájának elütő a hangneme, tartalma, üzenete, stílusa. A dalok a szerző szócsöve, amelyben olykor bölcselkedés, társadalom- és gazdaságkritika, epés következtetések váltogatják egymást. „A pénz kormányozza a világot; szexuális szolgaság; csak annak kellemes, aki jól él; előbb a has, aztán a morál”, etc. Kár ezeket veszendőbe hagyni a túlhangosítással, mert megízesíti és kikerekíti a cselekményt az eszmei mondanivaló.

A bemutatón a színészi játékon tetten érhető volt valami, amit ha a későbbi előadások tapasztalata tovább csiszol, messzemenően fémjelezné, sőt, aranyfüstölné a produkciót: a klikkesedés. Hiába a rengeteg színész, tömbösödnek, és így együtt önálló hatást váltanak ki, méghozzá nagyobbat, mint külön-külön összemérve. A Peacock szülők, Maxi és Polly, a bandatagok és az örömlányok egymást erősítve szinte önálló karakterrel rendelkeznek, ami elszeparálva nem érződik. Amikor ezek a konstellációk megjelennek, dominálják a jelenetet a cselekménytől függően, de sosem egymás kárára. Külön érdekesség, hogy a régi cimborákat alakító Maxi (Brasch Bence) és Brown (Chován Gábor) megjelenést, frizurát cseréltek. A szívhalász csúcsbűnöző „Bicska” vagy „Penge” Maxi tar feje addig nem tűnt megmagyarázhatónak, amíg a fésűvel barátságot valóban nem ápoló Chován Gábor, alias „Tigris” Brown rendőrfőnök dús parókával meg nem jelent. Hogy ez most kinek az agyafúrt ötlete volt, vagy melyikükre irányul ez a hommage rejtély marad, de igen szellemes.

Ilyés Róbert már az epilógusban bizonyítja állhatatosságát és keménységét azzal, hogy elrágicsál egy fej vöröshagymát, majd a maradékot a szemébe dörzsöli. Az ő szerepe (a koldusbolt vezetője) végül is a könnyek kicsikarásának üzletpolitikájára épül, és egy jó szakember először magán próbálja ki az új praktikákat. Medice, cura te ipsum!

A feleségét játszó Takács Katalin művésznő meglepően agilis és fiatal lányokat is irigységre sarkaló frissességgel nyargal a színpadon, olykor túlharsogja a karakterét, nemigazán tűnik a bájos Kurta Niké által játszott Polly édesanyjának, inkább nővérének. Az előadást élőzene (Budaörsi Fúvószenekar) kíséri, a fényjáték – mint már megszokott a budaörsi színpadon – nagyszerű, szokásosan kombinálva füstgéppel.

Brecht Koldusoperájával nem lehet befürödni, se színháznak, se egy színházi élményért szomjazónak, maradandó impresszió, ezért bátran ajánlható. Szereplői és olykor egy-két megnyilvánulás nem éppen a zsenge fiatalságnak való, de az összhatás, és a szerző zseniális húzása a fináléban, garantálja, hogy emlékezetes legyen a produkció, ezzel a Latinovits Színháznak egy stabil bástyát nyújtson.

Adams

(Fotók: Budaörsi Latinovits Színház / Borovi Dániel)

facebook:

0 Komment