Filmkritika – Joker – Megérkezett az év szuperhős filmje, szuperhős nélkül

(Budaörs, 2019. október 6. – Budaörsi Infó) Filmtörténetileg javában benne vagyunk az ún. szuperhős-érának, amikor is a legmodernebb számítógépes vizuális technológia dús fantáziával életre hívja az amerikai képregényeket. Ugyan a film egyik nagyágyúja, Martin Scorsese éppen a minap nyilatkozta a The Guardiannek, hogy szerinte ezek nem is filmek; ennek ellenére lassan felnő rajtuk egy generáció, ha a kezdetnek az X-Men: A kívülállókat (2000) tekintjük (habár előtte is voltak képregényfilmek, de nem volt se divat, se dömping belőlük). Ezt a képregényfilm korszakot két nagy comic kiadó, a Marvel és a DC egymásra licitálása és egészséges kapitalista rivalizálása tartja feszültségben, de ezidáig csupán az előzőnek állt a győzelmi zászló. A két “univerzum”, vagyis a képregénykiadó saját szuperhős-termékeinek végleges összevegyítése után csakis a reboot vagy az eredetfilm témában lehet valami nagynak látszó dolgot alkotni. A Joker az utóbbit teszi: nincs benne Batman, se Macskanő vagy Harley Quinn, csak az a szerencsétlen kisember, akiből végül Batman ősellensége válik egyszer.

Feltehető, hogy mindenki ismeri a Joker alakot. A posztmodernitásban ugyanis a műveltség a popkulturális ágakra fókuszál, ahol sokkal nagyobb elismerésre lehet szert tenni, ha Yoda-mestertől idézünk, mint mondjuk Shakespeare-től; ugyanis a mozifilm beleivódott az életünkbe, és megkockáztatható kijelentés, hogy a televízióval együtt ők az alternatív szüleink. A Joker a DC képregényvilágának a Batman részéhez tartozó főgonosza, furcsa öltözködés, bohócos arcfestés, spontán kacagás és brutális erőszak jellemzi. Az első Batman mozifilmben (1989) Jack Nicholson játszotta, és az ő szereplése ivódott be a Jokerről alkotott köztudatba. Ezt a teljesítményt és impressziót sokáig nem merték kikezdeni, de jött Heath Ledger és A sötét lovag (2008), és posthumus Oscar-díj járt a fiatalon elhunyt színésznek. Aztán jött egy spin-off, a Suicide Squad (2016), és Jared Leto Joker alakítása, amit szeretne mindenki elfelejteni, mert teljesen idegen volt Joker reputációjától. De Joaquin Phoenix Jokere mindet lesöpri és újjáteremti a karaktert!

Ez az új Joker 2019. október első hetében került a világ vetítőtermeibe, és jelenleg a leghitelesebb filmes adatbázis, az IMDb szerint 9.1 pontot ért eddig a maximális 10-ből, 85 ezer szavazat alapján. Bizonyára utol fogja érni jegyeladásban a legsikeresebb DC filmet, a Wonder Woman-t (2017), vagy jó eséllyel túl is szárnyalja majd. Joaquin Phoenix pazar alakításáért pedig sok mindenre esélyesnek érződik.

A műfaját tekintve pszicho-dráma. De szuperhős film, szuperhős nélkül, és annak a műfajnak a fontos elemeit is nélkülözi: se autósüldözés, se hi-tech, se emberfeletti teljesítmény nem látható ebben az opusban. Viszont szükségszerű szuperhős-filmnek tartani, mert e nélkül több jelenete (pld. a Wayne családdal kapcsolatos, vagy maga Gotham) értelmét veszítené. A DC sem képes átugrani a saját árnyékát.

Csak egy mentális beteg ember, aki együtt él az általa ápolt édesanyjával és alkalmi bohócként tengi deprivált életét és stand-up komédiás karrierről álmodozik. De szembe jön vele a nyers, együttérzésmentes, (ki)taszító és kegyetlen mindennapi világ: Gotham nagyvárosi társadalma.

Arthur Fleck sorsvert ember, kóros kacagórohamok gyötrik, szorongásaival és vegyes mentális gondjaival szociális ellátásra szorul, de a kezelője aligha érzi át e kezdetben szelíd és kedves páciensnek a nyomorát. Munkája pocsék, annak végzése közben inzultusok érik, anyja mondása tartja a pályán, miszerint azért van a világon, hogy mosolyt és örömet hozzon, de ez éppen annyira üres, mint a bohóc-vállalkozás mottója: mosolyogj és vágj vidám arcot! Gotham város világa annyira szürke és ellenséges, hogy képtelenség megnevettetni. Ahol még pulzál az élet, az a felső tizezer a maga saját helyszíneivel, ahová a többség, a prekariátus városi proletárság nem jut be. Párhuzamos ez a társadalom, és Arthur ennek a csőcselékké vedlő embertömegnek válik a film végén az ikonjává. De eddig hosszú és keserves út vezet.

A film nem árulkodik az időről, mikor is játszódik, csupán a hónapot és napot mondja be a rádió még az elején. A filmben használt oldschool Warner Brothers logó utalása és a tárgyi környezet a ’80-as éveket sugallja, de a látvány inkább a korai ’90-es éveket idézi. Ez az „időtlenség” segíti a nézőt abban, hogy a maga idejére tudja vetíteni a filmbeli társadalmat, ha persze nagyvárosi az illető. Ott ugyanis aligha van szívélyesség, közvetlenség, baráti hang: csak a sürgés-forgás, egyéni érdekek. És ha mindez szegénységgel párosul, aljassággá fajul. Arthurt többször meglincselik, ha egy gyermeket akar megnevettetni, az anya meghurcolja érte, a főnök kérlelhetetlen és szigorú. „Megőrült a világ, vagy csak én érzékelem így?” – panaszkodik a kezelőjének a főszereplő. Helyét nem találja, életcélja nincs, álmodozik, amelyek a gyógyszerek elhagyása után összevegyülnek a valósággal. Az édesanyja sem az, akinek hitte, és az általa generált, a nyomorból végre kiúttal csábító vonal is kudarcba fullad. Egy hirtelen felindulásból eredő gyilkosság után Arthur megváltozik, úgy tűnik, csak ilyen szituációban érzi kellemesnek az élet nyomorát, felszabadult táncot lejt. „Azt hittem, hogy az élet tragédia, de rájöttem, hogy komédia”. Konstatálja az átalakulás után. Végül az újságok címlapjára kerül, egy plebejus mozgalomnak lesz a szimbóluma, ami anarchiába dönti a várost, és felemeli őt vezérének.

A Joker kötött karakter, nehéz újat vagy váratlant mutatni róla, hiszen ismerjük: őrült maffiavezér, aki olyannyira fifikás, hogy a „detektív” Batman sem bír vele. Phoenix karaktere ezt árnyalja. Ez a film a bebábozódás folyamatát mutatja, erős és alapos jellemábrázolások közepette. Még nem azt a Jokert, akit eddig ismertünk, hanem annak a szilárd alapjainak lefektetését láthatjuk. Mindezt igen nyomasztó látványhangulat és zene kíséretében, amely súlypontozza a tragédia jelleget. A realisztikusságot a mindig jelen lévő televízió szolgálja. Igaz, hogy filmet nézünk, de ha a filmben a ’valóságot’ sugárzó tévét nézik, akkor elfelejtjük, hogy filmet nézünk… És a televízió és egy Murray-show nagy szerepet játszik ebben a filmben.

Nem kell aggódni attól, hogy a Jokert pozitív színben tűnik fel, vagy mint valami szuperhős, sztárrá válik. Nem lehetséges a vele való azonosulás, hacsak nem, mint a deprivált és céltalanul bolyongó élethasonlóság esetén. Az érzelmek inkább a szánalom és a sajnálkozás irányába keletkeznek, egyetlen fiatal mozilátogató sem akar majd pszichopata bohóc lenni ettől a filmtől.

Ennek a filmnek nemigen van gyengesége. Ha szigorúak óhajtunk lenni, akkor az idővel való hanyag bánásmódot hozhatjuk fel jó példának. Phoenix nem lett megfiatalítva, ő a forgatás idején éppen 44 éves volt és ennyi időset is játszik, a kis Bruce Wayne-t játszó Pereira-Olson pedig 8. Hogy Bruce Batmanné váljon, ahhoz legalább 15-20 évet kell ehhez adni. Tehát a képregényvilágból ismert klasszikus Joker-Batman összecsapások egy fiatal felnőtt és egy koros ember között játszódna le ebből az idősávból tekintve, ami abszurd. A másik, habár nem gyengeség, hanem hommage, az pedig Robert De Niro szerepeltetése. De Niro adja a kulcsot a néző kezébe, amikor a liftes jelenetben a szomszédasszony fejbelövést imitál megfelelő mimikával. Ki ne látna hasonlóságot a Martin Scorsese által rendezett Taxisofőr (1976) főszereplőjével ezek után! Ott De Niro egy vietnámi veteránt játszik, akit a nagyváros dzsungelében vadállattá hasad. Joker is, csak ő a szuperhős-mitológia része.

A Nicholson-féle Joker úgy kelt életre, hogy egy piti bűnöző beleesett egy hordónyi veszélyes vegyianyagba, a Phoenix-féle pedig beleesett egy modern metropolis társadalmába: ugyanaz lett a vége. Hollywood társadalomkritikája azt kívánja üzenni, hogy 30 év eltelte után már nincs szükség csodás elemekre, hogy valaki bekattanjon. Breivik liked this…

Adams

facebook:

0 Komment