Filmkritika – Volt egyszer egy… Hollywood (Once Upon a Time in…Hollywood)

(Budaörs, 2019. szeptember 2 – Budaörsi Infó) Augusztus 15-én került a magyar mozikba Quentin Tarantino legújabb, sorrendben a kilencedik egész estés filmalkotása, a Volt egyszer egy… Hollywood (Once Upon a Time in…Hollywood). Hogy miért érdemes az 56 éves amerikai rendező filmjeit sorszámozni, annak a filmes berkeken belül nyomós oka van. Az amerikai filmipar egy masszív tömböt alkot, a hat leghatalmasabb stúdió (Big Six = 20th Century Fox; Columbia Pictures/Sony; Paramount; Universal; Warner Bros; Walt Disney) úgy 90%-ban uralja a piacot, diktálja a filmes divatot és narratívát, ill. a belső szabályokat is.

A kisebb stúdiók szabadságfoka a nagyok követésének hitelességén múlik, míg az igazán egyéniek képesek akár a szelükkel szemben is vizelni. Tarantino az utóbbi, sőt, nevezhető az egyetlennek, aki Hollywood fároszai nélkül képes navigálni a mozis világpiacon. Tehát az ő nimbusza egyszerre szól a hollywoodi filmnyelvhez szokott néző által kissé szokatlannak vélt filmjeinek (amelyek többször robbantottak már kasszát, ld. Ponyvaregény) és a tökös függetlenségének, filmalkotói szuverenitásának, egyéni stílusának.

Az utolsó előttinek mondott, címben is szereplő mozifilm izzig-vérig Tarantino alkotás, amely felhozza a rendező már-már közismert kliséit és toposzait. Vannak kedvenc színészei, akikkel rövidebb-hosszabb ideig cameo-szerepet játsztat (ebben pld. Kurt Russell és Al Pacino), a diegetikus-nondiegetikus zenei hatást licencelt slágerekkel emeli, szokatlan kameraállások, dialógusokra építkező cselekményszálak. Viszont mintha nem tűnt volna fel önmaga is, mint perckarakter, ami igen szokatlan tőle, esetleg a majdnem három órás film néhol unalmas folyamjában elveszett az ő felismerésének öröme.

A Volt egyszer egy… Hollywood tartalmát és a két főszereplő, Leonardo DiCaprio és Brad Pitt zseniális játékát az erre hivatott sajtóorgánumok már kicsontozták, itt a Budaörsi Infón erre nem teszünk kísérletet, mert csak ismétlésekbe bocsátkoznánk. De röviden elemezve esetleg felpaprikázható az olvasó kedve a megtekintésére. Végül is, mi ez a film?

Rendezői filmről lévén szó, a tartalom szervesen kötődik az alkotójához, így azoknak nyújt többlet élményt, akik ismerik az eddigi életművet. A megszokott Tarantino alkotásokhoz képest ebben igencsak szűkös, de azért jellemző a vulgaritás, a közönséges beszédmód. Ez valójában a realisztikusságot növeli, mint a sehova sem vezető párbeszédek garmadája, amely csak nyomatékosítja a film lényegét: életérzés. Méghozzá az 1969-es Los Angeles Hollywoodnak nevezett városrészének életérzése.

A tárgyi környezet pazarul kielégíti azon generáció nosztalgikus élményét, akik megélhették ezt az érát, méghozzá ott. Az utcakép, a lakásbelső, a sokszor mutatott televízió akkori műsorai mind-mind a nosztalgia és a meggyőzés erejével hatnak. Ahogy a sokszor tényleges személyek és események (pld. a Playboy villában táncoló Mamas and Papas énekesnői, vagy maga Sharone Tate és Roman Polański, de még Bruce Lee karaktere) is próbálják elhitetni a nézővel, hogy valójában történelmi esemény rekonstrukcióját is láthat éppen. Így a valóság és a fikció kusza keveredése (hisz DiCaprio karaktere mégiscsak fiktív színész) pikáns posztmodern érzést nyújt a filmnek. Vannak benne az adott időben és térben igencsak jellemző alakok: mosdatlan és igénytelen hippik, extravagáns sztárok, kiégett öregedő és feltörekvő fiatal színészek, white trash és jet set élet. Vagyis Hollywood homlokzata és láthatatlan kulisszája egymást váltva, megannyi sorssal rendelkező apró emberekkel, akik nélkül nem készülne el egyetlen film se. Miközben a cselekmény alapján csupán annyit látunk két és fél órában, hogy egy B-kategóriás, alkoholizmusba hajló, leszállóágban lévő színész és segítő, bár biztos egzisztenciával nem rendelkező kaszkadőr-dublőrének hogyan telnek a napjai 1969-ben.

Az elmúlt néhány Tarantino-filmben egyre jobban kikristályosodott a rendező egy sajátos világértelmezése, amely igencsak üdvös a kényes amerikai múltat hősiesen elkendőzni akaró hollywoodi filmszakmának. Ezzel a gesztussal a mamutstúdióktól független alkotó nemhogy nem bemutat nekik, hanem bájosan kezet fog velük. A Becstelen brigantik (2009) ugyebár a náci katonákat változatosan aprító erőszak okán vált emlékezetessé, míg a Django elszabadul (2012) a fekete elnyomott, rabszolga főszereplője szintúgy kéjesen intézi el a fehér társadalom prominenseit. A Volt egyszer egy…Hollywood szintén alternatív, méghozzá hősiesen pozitív történelem interpretálással záródik, amely éppen lezárta az ábrázolt kulturális korszak emelkedettségét. A poén lelövése helyett annyit érdemes mindebből elárulni, hogy a Margot Robbie által játszott karakter életrajza megváltozik a végén… És az amerikai nosztalgiázó-néző örömkönnyekkel hagyja el a vetítőtermet, mert a bosszú angyala szerepében érezhette magát egy kínos amerikai eset újraélésekor.

Adams

facebook:

0 Komment