Színházi kritika – Elektra Budaörsön

(Budaörs, 2019. március 31. – Budaörsi Infó) A Budaörsi Latinovits Színház márciusi bemutatója egy évek óta hangoztatott, de valahogy mindig elhalasztott klasszikus görög tragédia lett végül.

„Ugyanaz a helyzet az élettel, mint egy színdarabbal:
Nem az a fontos, hogy meddig, hanem hogy hogyan játsszák.”
(Seneca: Erkölcsi levelek LXXVII.20.)

Az első évadát színházigazgatóként töltő Berzsenyi Bellaagh Ádám nyertes pályázatában anno kiemelte, hogy szeretne antik darabot is színpadra vinni, hogy a tanuló ifjúság ne csak poros, könyvtári kötetekből ismerkedjen a színház ősapjaival, a görög tragédiaszerzőkkel. Nem is az az adekvát kérdés, hogy sikerült-e neki az Euripidész – Fodor Tamás: Elektrával, hanem az, hogy miért éppen ezt vitték végül színre. Az Oidipusz király vagy az Antigoné legalább ott van valahol a kötelezők között, igaz, ezek Szophoklész életművének részei.

Kevesen kapják fel a fejüket klasszikus nevekre, ez egy kardinális ok, hogy miért nem játszanak annyit belőlük, amennyit a színház és a műveltség vízzel teli kádjából kiszorítanak. Az a bizonyos „Heuréka!” felkiáltás azért marad el, mert – legyünk őszinték – a posztmodern világunkból teljesen kikopott az antik az utolsó pigmentig. A digitális világ egyszerűen nem tudja kezelni az ókort, mert az nem bináris kódként íródott. Inkompatibilis az aktuális szellemi rendszerrel. Az antik kultúrkör valami furcsa perverz nyalánkság, aminek olyan kicsiny a piaca, mint a lepkegyűjtőknek, tehát nem gazdaságos bármit is kínálni nekik.

De ezen keveseknek, illetve az antikvitást szakterületként választottaknak (mint e sorok szerzőjének is) azért éjféli ágyúdörgéssel ér fel, ha meghallja, hogy valamelyik színházban klasszikust adnak elő! A lelkiismeretesebb pedig a bemutató előtt ismét elolvassa Devecseri Gábor nagyszerű fordításában lelhető euripidészi Élektrát, ráadásként pedig utána Szophoklész Élektráját is, szintén a nagy előd tolmácsolásában. Aki pedig publikálni is szeretne a budaörsi prömierről, már hegyezi is az pennáját (ókorosabban: stylus-át), hogy olyan szakszavaknak ágyazzon meg, mint a tetralógia, leiturgia, chorégos, prótagonistés, kothornos, theórikon, stb. Vagy éppen nagyon tömören végre ismertethesse a kedves olvasóval a színház létrejöttének történetét. Például az athéni Nagy (városi) Dionüszia ünnepén való tragédiaköltők versenyét (ez éppen a mi március hónapunkra esett, tehát a bemutató időzítése akár tudatos is lehetne), ahol Euripidész egészen pontosan i.e. 413-ban „ősbemutatta” az Élektráját. Ezeket a vágyálmokat mind fel kell adnia, miután megtekintette a budaörsi előadást.

Még az Elektra analizálása előtt illik megemlíteni, hogy a rendezője az a bizonyos Alföldi Róbert, aki igencsak megosztja a magyar kultúra fogyasztóinak véleményét. Megosztja, tehát olyan valaki, aki képes hatást elérni! Erre kevesen képesek manapság, tehát elismerésre méltó szakember. És nem először jelenik meg a Budaörsi Latinovits Színházban. Lev Tolsztoj: A sötétség hatalma rendezését például 2017. novembere óta adják itt elő. Tehát ha húzónévre kell fogadni „Euripidész kontra Alföldi” mérkőzésen, hogy melyikük stílusa fog dominálni, balga az a mai Magyarországon, aki az előbbire tesz.

Mit kell tehát megelőlegezve tudni erről az Euripidész darabról? Annyit dióhéjban, hogy a trójai mondakör része, és a Tróját (Ilion) kerek tíz évig ostromló akháj sereg fővezérének, Agamemnónnak a halála az indító ok, amit annak felesége (Klütaimnésztra) és annak szeretője (Aigiszthosz) okozott, és ezért az árván, számkivetve maradt és apja elvesztését ki nem heverő Élektra és a száműzötten visszatért trónörökös bátyja (Oresztész) anyagyilkosságba torkolló tragédiájának kibontásáról szól. Az eredeti görög ősforrás igen, de Fodor Tamás által igen alaposan átszerkesztett/átírt előadás nem éppen.

A budaörsi bemutatón (és majd a további előadásokon) szembesül azzal a magát klasszikus műveltséggel felvértezett ember, hogy a szellemi tőkéje ide éppen annyira hasznos, mint villával készülni egy lángos elfogyasztásához. Ez ismét posztmodern jelenség, tehát korhű.

Nem éppen az előadás! Talán lehetnek olyan naiv nézők, akik valóban khitónt, amphorákat, koturnust és horribile dictu, színházi maszkokat, karéneket vagy deus ex machina-t várnak, mintha autentikus antik előadásra vennének jegyet. Egyike voltam ezeknek a naivaknak, mea culpa. Ennyi személyeskedést meg- és elengedve, őszintén kijelenthető, hogy az előadás valójában roppant korszerű, és igazán illik a jelen színházi miliőbe. Hogy a tulajdonneveket leszámítva semmi sem utal a görög eredetire, az éppen annyira lényegtelen, minthogy Szophoklész Életrájából több volt a motívum, mint Euripidészéből, tehát nem érthető, miért utóbbit adják meg „szerzőnek”!

Nem is szabad tehát anakronizmusnak tekinteni a cigarettát, a Sokol rádiót, kerti locsolót, [felcsatolható] műpéniszt (ámbár ilyen volt az ókorban is bőrből, baubó ill. olisbos volt a neve, és Arisztophanész Lysistratéjében is szerepel), a kimonót, BBQ sütőt, stb. Visszafogottan, de jelen van a vulgaritás, ami az ókorban csak a komédiának volt az eszköze. Meglepően sok viszont a pőreség és a nyers erőszak. Folyik a (mű)vér rendesen, és nem a színfalak mögött ejtenek sebeket. A nagy Horatius Ars Poeticája már nem visszhangzik:

De nehogy nyílt színre kirángasd
azt, ami bentre való! Sok mindent rejts a szemünktől,
s mondja el ékesen felidézve utóbb, aki látta.
Gyermekeit Médéa ne mészárolja előttünk, (…)
bármi ilyet mutogatni, bosszant, s hihetetlen előttem.”
(182-188.sor, Muraközi Imre ford.).

Ez a nyersesség, és a köztekintetnek kitett meztelen testek naturalista érzést kölcsönöznek a színjátéknak, de az éppen szükséges katarzisnak intenek ezzel búcsút. A szellemi megtisztulás hiánya jogosan rásüthető Euripidész művére is szintúgy, bár nála az elveszett tetralógia utolsó része, az Oresztész hivatott arra. Fodor Tamás munkájában a megalkuvás, a képmutatás és tehetetlenség „Erinnüszei” kísértik a szereplőket és fojtják meg a katarzissal állapotos múzsát.

Hogy van-e üzenete, tanulsága ennek az előadásnak, és mi az aktualitása? Kiemelhető pár mondat idézésre, habár egyetlen mondat köré nem építenek sose produkciót. Vannak például toposzok: „A jó alattvalónak fontosabb a városa érdeke, mint a sajátja”. Vagy egy régi-új (Petronius – Lázár duó): „Annyit érek, amennyim van.” Amikor elhangzik a zsarnok szájából, hogy „A független bíróság fog ítélni felettünk!” – kollektív kacaj bugyog egy magyarországi nézőtéren 2019-ben, jelezve, hogy minden eddig megírt darab is tud valahol naprakész lenni és reflektálni a jelen közhangulatára és -állapotára. Ez a színház egyik erőssége.

A színészek kiemelkedő alakítást nyújtanak, ez szinte ugyanolyan védjegye a Latinovitsnak, mint a folyamatos kísérletezés, amelyből végül modus vivendi lett. Bár ez ugyanolyan kétélű bárd, mint amivel Agamemnónt megölték (az antikok szerint): kiszámíthatóvá, mégis kiszámíthatatlanná tesz minden budaörsi bemutatót. Kiszámítható, mert mindig újítanak valamit, legfőképpen az ülésrenden és a színpadon. Viszont kiszámíthatatlan, mert nem lehet tudni, mi várja a nézőt odabent. Ez kockázatos állapot, mert nem lehet tudni, hogy ez vonzza, vagy éppen taszítja a leendő nézőket. A színházfogyasztók többsége ugyanis konzervatív szemléletű, a fiatalok és a befogadóbbak moziba járnak.

Miután az ember letesz arról, hogy párhuzamba állítsa ezt az előadást a görög megfelelőivel, már nem is foglalkozik a karakterek eredeti értékrendjével. Így lesz Brasch Bence Aigiszthosz királya környezetétől sodortatott pozőr, Ladányi Júlia Elektrája gyermeki hűsége és jogos felindulása szerelemféltés, Böröndi Bence Oresztésze elszánt hős helyett lumpen elidegenedett diák, Balsai Móni Klütaimnésztrája öntudatos királynőből buja kitartó, Bohoczki Sára Khrüszothemisze anyapártoló királylányból egy összeférhetetlen alak.

Bregyán Péter Trétosza és Spolarics Andrea Philebosza pedig igencsak jelentéktelen, dramaturgiai szempontból indokolatlan karakterek, amelyek nem gördítenek a cselekményen, de alakításuk minden mozzanata hangsúlyos. Bár eltávozásukkor hagynak maguk után üzenetet: „aki nem tud szembe köpni, azt szembe kell köpni”, de ez kontextus nélkül marad, mint a legtöbb szimbólum (pld. halotti maszk).

Ilyés Róbert, Chován Gábor és Páder Petra, a budaörsi társulat többi tagja szintén erejük és tudásuk legjavát hozták a bemutatón. A két úr egymást nagyszerűen tudja felerősíteni bármilyen előadásban, a mindig elragadó színésznő pedig bármikor képes tanújelét adni, hogy fenomenális tragika lenne, de ilyen szerepben még nem láthattuk tündökölni. Talán varázslatosabb lett volna Elektra szerepében, habár a bájosan fiatal Ladányi Júlia sem hagyott egy cseppnyi kivetni valót sem maga után. Teljes erőbedobással játszik, mint ahogy a színészpálya legelején járók szoktak, kirobbanóan, mint maga a fiatalság. Még nem tud meríteni a tapasztalat idővel mélyülő kútjából, ahogy Spolarics Andrea, aki mellékszereplőként is nehézségi erővel bír ezen oknál fogva.

A görög változatokhoz képest a végkifejlete is más a budaörsi produkciónak. Diké, az Igazság ugyanúgy elmarad, mint a deus ex machina, a végső megoldások jámbor megalkuvása. Elektra végül megkap mindent, amit akar, de nem éppen úgy, ahogy akarná. Ezért lehet ennek a munkának a címadója, holott szinte legkevesebbet van jelen. Az utolsó percekben tetőre hág a szörnyűség és a rettenetesség, az együttérzésből szánalom, az undorból kesergés csap át. Így végül valóban hozzásimul a klasszikusokhoz ez a munka is. Ennyiben megtagadja a saját korának szellemét: nem bulváros (pld. szenzációhajhász, észvesztő, érzelgős, meghökkentő) hatásokra építkezik, hanem azokra a kényelmetlen emóciókra, amelyeket a reklámszennyezett fogyasztói társadalom a vásárolt örömmel magába fojt.

Kell ide hát katarzis? Dehogy! Megelégszünk a ritkán tapasztalt, szinte ismeretlen érzésekkel, amelyek emberré tesznek bennünket. És ezt nyújtja a Budaörsi Latinovits Színház Elektrája.

Adams

(Budaörsi Infó / fotó: Borovi Dániel)

facebook:

0 Komment