Filmkritika – A Hihetetlen család 2

(Budaörs, 2018. augusztus 17. – Budaörsi Infó) Az idei nyári mozi-élmény egyik központi filmjének érkezett az amerikai Pixar stúdió animációs folytatása, A Hihetetlen család 2. Igaz, kerek 14 év telt el az első rész megjelenése óta, de maga a folytatás szüzséje éppen hogy annak másnapján kezdődik és szervesen illeszkedik a 2004-es év nagy animációs filmdurranásának végtörténetébe. Az akkor még gyerekrajongókból sokan mára már szülőkké avanzsálódtak, így nekik is örömet okoz a két rész közötti percre pontos átmenet, mint egyfajta nosztalgikus időhurok. Ez a ritka dramaturgiai műfogás a gyakorlatban igazolja André Bazin művészetelméleti állítását, miszerint a fénykép (ami ugyebár a film alapja) úgymond bebalzsamozza az időt.

De elevenítsük csak fel, miről is szól ez a kasszasiker-várományos animációs film alapja! Vannak szuperhősök (ez a lassan tíz éve tomboló hollywoodi szuperhős-érában nem nagy élmény), csakhogy ketten, Mr. Irdatlan és Nyúlányka együtt családot alapított, és a metahumán képességük öröklődik, mivel gyermekeiknek is szuperképességeik vannak. Csakhogy az aktuális kormány a bűnüldözéssel járó járulékos károkozás miatt betiltotta a szuperhősködést, ezért inkognitóban normális emberi életre kárhoztatták az emberfeletti szerencséseket. A második rész váza eme törvény megváltoztatására való felbujtás.

A Hihetetlen család sikere sokkal komplexebb, mint egy sokadik Marvel vagy DC szuperhős filmé. Míg utóbbiak komolykodnak és így nyújtják a mainstream vonalat, addig más filmalkotások vagy a néző mindennapiságával való hasonlatosságával próbál szimpátiát szerezni (Hihetetlen család), vagy szatirikusan (Watchmen), esetleg parodisztikusan (Deadpool). Művészettörténeti megközelítésben, amikor egy domináló műfaj vagy stílus már önmaga paródiájába hajlik, akkor ez a jelenség annak visszafordíthatatlan a hanyatlásának, és egy új stílus lassanként megjelenésének az előjele. Például a komoly és brutális spagetti westernt (pld. Volt egyszer, egy vadnyugat, 1968) a Bud Spencer, Terence Hill western komédiák (pld. A nevem senki, 1973) tették ugyanígy lapátra. A Hihetetlen család-franchise valóban tünete a szuperhős filmkorszak lassú hanyatlásának, méghozzá olyan különleges, hogy maradandóbb élményt nyújt, mint a képregényhősök bármely szekvenciája.

Elsődlegesen egy családról szól, akik végül is csak másodlagosan szuperhősök. Kivételesen nem diszfunkcionális családmodellt adnak a jenki filmesek, amikben nagyon is járatosak az animációs részlegen (pld. Simpson család, Family Guy), hanem egy ideálist! A mindennapi élettel járó apró-cseprő hibákat leszámítva a család minden tagja hozza a tökéletes szülő vagy gyerek szerepet, akikre csak irigykedve lehet felnézni a mai világban, ahol a fogyasztói individualizmus nem igazán kedvez a család hosszú távú intézményének. Ezen felül a második rész sok ’komoly’ szuperhős filmes reminiszcenciával büszkélkedhet (ahogy a Batman sagában, úgy itt is van egy dúsgazdag üzletember, akinek gyerekkorában megölték a szüleit, ez vezette a szuperhősök irányába; megjelenik egy szuperhős csoportosulás, akik világuralomra akarnak törni az erejük felhasználásával, stb.), tehát beleágyazódik tudat alatt a mainstream vonalba. A forgatókönyvírók figyeltek a könnyed humorra, a helyzetkomikumban rejlő geg hatására és a cukiság faktorra (a bébi) és az ún. üldözői jelenetekben a feszültség felszításában, hogy egy hollywoodi narratívában tökéletesnek mondható animációs filmmel kedveskedjenek a nagyérdeműnek. Az persze másodlagos, hogy a filmtörténetben is hagyjon valami maradandó nyomot, jó amerikai módra elég, ha sűrűn cseng utána a kassza…

Tehát egy olyan kiskorúaknak szánt filmre kell felkészülni, ami a moziszékben töltött idő minden másodpercében a szórakoztatást hibátlanul hozza, viszont elhagyva a vetítőtermet, máris kiesik a fejből az élmény, hacsak nem a kvázi főszereplőnek tekinthető szuperhősnő, Nyúlányka ’irdatlan’ fenékméretéről van szó. Felmerülhet az a kósza sejtelem is, hogy végül is nem is a gyerekeknek készült ez a munka, hanem az őket kísérő szülőknek, ugyanis példaszerű viselkedési mintát adnak a szuperhős-szülők, amiket érdemes lemásolni is az életben, ha már évtizedek óta a filmvászon és a televízió-képernyő neveli az embert. A történetvezetés és a szálak kusza valója amúgy is képtelenül bonyolult, így a 12 éves kor alatti gyermekeknek a filmből csak a látványos és vicces, aranyos jelenetek maradnak csupán meg.

Erre a filmalkotásra nagyon is illik a posztmodern jelző, ami nem meglepetés, hisz adott szellemi korszak egy konkrét termékéről van szó. Más nem is nagyon lehet, talán csak kevésbé jellemző. A film világa egy jómódú fogyasztói társadalomban játszódik, ahol a hi-tech dominál (pld. elektromos motor), viszont a készítők által varázsolt tárgyi környezetben anakronizmusok tömkelege található. Egy-egy mellékszereplő a harmincas évek divatját követi, a televízió stúdiójában a hatvanas évek technikája található, miközben lézerek cikáznak és hangvezérelt batmobil. Az egymásnak ellentmondások folytathatóak, de nem is ez a lényeg, hogy „katyvasz” az egész, hanem az, hogy ez tudatos, tehát posztmodern! A készítők olyan tárgyakat és eszközöket ábrázoltak, amelyek az adott jelenetben a legjobb látvány-hatást nyújtják. Egy forgóobjektíves ósdi BBC stúdiókamera mégiscsak jobb „kamera” látványt nyújt, mint egy mai digitális, kézi szupercsoda, ami a traffipaxtól kávéfőzőig bárminek vélhető. Ez a szabadrablás végül is a posztmodern egyik ismérve. Végül is bármilyen a tárgyi és szereplő környezet, bármennyire is követhetetlen a felgyorsult világ, egyetlen biztos pontra hegyezi a Pixar A Hihetetlen családot, ez pedig a család szentsége. Ez ennek a filmsorozatnak az igazi esszenciája, ami értékközvetítő elem. Meg kell tehát ezt becsülni, hiszen amerikai szórakoztatóipari termékben ilyenre ritkán lelni!

Kissé csalódottságot nyújt, hogy a pár mondat erejéig megjelenő kemény fogyasztói társadalomkritika és képernyőfüggőség ostorozása (amit az antagonista Démonitor monológja nyújt) szála elvész, nem köré épül fel a második felére igencsak izgalmassá és akció dússá váló történet. Annál nagyobb öröm viszont az amerikai alkotásokra cseppet sem jellemző társadalmi korszerűség, ami a szereposztást illeti. A film több, mint 110 éves történetéből olyan jelentős alkotást, amelynek nő a főszereplője, aligha tudunk összeszámolni tíz ujjnyit. Viszont olyat, ahol a protagonista és a főgonosz is nő, talán ha csupán párat (pld. Alien 2, a Bolygó neve: halál, 1986). De nincs itt szó feminizmusról vagy gender studies-ról. A főhős apuka is elmehet GYES-re, akár a filmvásznon is, ahogy egyre többen teszik a valóságban, főleg a fejlett nyugati országokban. Az amerikai filmipar a legfejlettebb technikailag és szakmailag, de egyben a legelmaradottabb is társadalmilag, elég csak az Oscar-díj körüli botrányokra gondolni. A Pixar megtalálta azt a piaci niche-t, amit betömve megtömhetik a tárcájukat. És csak reménykedni lehet, hogy ez inspirálólag hat majd a következő filmkészítő generációra. Bizonyára nem szükséges újabb 14 évet várni a következő folytatásra, mert az előző, sikeres részt nemcsak eléri, talán olykor meg is haladja ez a második, tehát a siker garantált.

Adams

facebook:

0 Komment