Színházi kritika – Görgey Gábor-darab Budaörsön: Komámasszony, hol a stukker?

„A komédia, mint mondottuk, a hitványabbak utánzása,
nem a rosszaság a maga egészében, hanem a csúfságé,
amelyhez hozzátartozik a nevetséges is.”
(Arisztotelész: Poétika, 1449a)

(Budaörs, 2017. október 2. – Budaörsi Infó) A Budaörsi Latinovits Színház a 2017-es őszre hangolva egy ismert és elismert darabbal próbálja meg lekenyerezni a művészetre áhítozó közönséget, hogy mire eljön a hideg tél, beszoktassa a jól fűtött színházba. Görgey Gábor 1966-os alkotása, a Komámasszony, hol a stukker? forró helyzetekkel tarkított kamarakomédia, ahol a közönségre szegezett fegyver olykor megemeli a vérnyomást, de nem képes levetkőzni a színdarab gyerekbetegségeit.

Ezekből a gyermekbetegségből ugyanis rengeteg van, amolyan bárányhimlőként torzítják el a szerző rejtett üzenetét, a hatalommal való visszaélés kisszerűségét, de minden egyes színház, amely repertoárjába emeli, jó szülőként a csúffá tevő betegség ellenére mégis őszintén szereti.

Így történik ez Budaörsön is, ahol a szerző nem éppen idegen személy. Görgey Gábor egy ritka művészember: egyszerre kortárs és klasszikus szerző, hiszen még jó egészségnek örvend, miközben fél évszázada játszák műveit, és még külföldre is jutott ezekből. Hogy Budaörsre miért éppen a „Komámasszony…” jutott, csak a rendező/igazgató úr tudna rá válaszolni, akinek nem ez az első rendezése belőle.

A Latinovits Színház fokozódó szakmai tapasztaltságát és ebből kifolyólag kialakuló művészeti erejét mutatja, hogy a gyerekbetegségeket nem nagyította fel annyira, mint amire más teátrumok (legutoljára talán Pécsi Harmadik és a József Attila színházak tették) szokták, a hátrányt erényként való feltüntetése jegyében. Mert ugyebár hiába van népnevelői szándék morális tanításokkal nyakonöntve egy színházi munkában, ha az a rajzfilmek felszínességével van kiszínezve. A Komámasszonyt megjelenése óta az a kritika kíséri, hogy karakterei túlzóak, életszerűtlenek, sztereotipikusak, amelyek nem alkalmasak az üzenet hiteles és teljes közvetítésére.

Ott találjuk mondjuk Mártont, ezt a skanzen-szökevényt. A népmeséket csak hallomásból ismerő, rurális világot sose látott nagyvárosi „flaszterkukac” gondolhatja csak, hogy a vidéki magyar ember valahogy ilyen lehet. De csak gondolhatja, mert annyi köze van a mindekori földműveshez, mint a Váci útnak a Váci utcához. Ez a megközelítés illik minden szereplőhöz. Senki se tudja, miért értelmiségi Kiss úr, a lepkegyűjtő. De feszeng az egyáltalán nem méltóságos Méltóságos úr vagy az alvilági gengszternek láttatni akaró Cuki úr is a maga skatulyájában. Természetesen ez a karakterológia igencsak szándékos, nem tükrözi a szerző világlátását. Talán azért volt erre az irracionális túlzásra szükség, hogy még jobban kidomborítsa a komédia jelzőt, hiszen ez az; sok benne a helyzet- és jellemkomikum, a szójáték, a humoros, szellemes megnyílvánulás. Hogy ezek tompítják az üzenetet, megnehezítik az tanulság befogadását? Igen, de sokszor éppen a bolondság miatt rögzülnek a legsúlyosabb tanítások, lsd. szinopéi Diogenész életét.

Mint ahogy szóba került, a budaörsi előadásban mutogatják legkevésbé fitogtatva azokat a himlőket. A Bregyán Péter által olykor fenomenálisan alakított Márton Budaörsön egy hortobágyi pásztorként van ábrázolva, éppen annyira, hogy látszódjon jól, hogy az, ami, semmi barokkos túlöltöztetés. A többiek kosztümje is kevésbé hajlik a túlzásokba, Chován Gábor értelmiségije kapott egy belvárosi romkocsmás bölcsész-sálat, Szemán Béla egy monokli szemüveget, Ilyés Róbert deviánsa pedig tetoválást. A sehova se illő, éppen ezért a leginkább életszerű K. Müller karakterének mindegy is, hogyan öltöztetik, habár legjobb lenne tükröző felületbe csavarni, hogy mindenki felismerje magát benne kicsit vagy nagyon. Böröndi Bence ezt a mindenkori meghunyászkodó, az aktuális hatalmat lelkiismeretlenül kiszolgáló karaktert kissé harsányan és bohóckodva hozza.

A díszletek is sokkal reálisabban illenek az eredeti szerzői szándékhoz, mint azok, amelyekhez e sorok írójának más színházakban szerencséje volt. El kell ismerni, nagy erőssége ez a Budaörsi Latinovits Színháznak, mert sokszor egyenlíti ki a jelmez vagy néha a dramaturgia gyengélkedéseit. Annyi található az állítólagos pincéből, amennyi egy átlagos pincétől kitelik, habár néhány ’himlő’ itt is található, mint az ételekkel telerakott kredenc vagy egy mosdóhelyiség.

A Komámasszony, hol a stukker? kiemelkedő erénye a fergetes szójáték dömping, amelyet talán csak a magyar nyelv képes ennyire lehetővé tenni, de mit se érne a szerző ezirányú tehetsége nélkül. Ez az intellektuális humor sokat emel ezen a – mondjuk ki bátran – középszerű darabon, amelyet féluton körbefon az unalom indája, amit a bohóckodó K. Müller burleszki viselkedése próbál ellensúlyozni.

A fegyver állandó jelenléte és központi alakja kissé idegen az európai kultúrától, mert ilyen helyzetbe errefelé nem kerülhet a lakosság, de mint hatalmi szimbólum, túl nyers. Ha van benne tár, ha nincs, a Latinovits színpadán annyiszor húzzák fel azt az átkozott parabellumot a feszültségkeltő hangja miatt, hogy egy valódi helyzetben rég kiürítették volna lövés nélkül. De talán ez volt az egyetlen olyan himlő, amit a színház hozzátett a játékhoz. Tehát nagyszerű előadásra lehet számítani október 14-én és 24-én is, mikor ismét előadják Budaörsön, mert az utolsó pillanatokig tartogat váratlan fordulatokat.

„Instállom”.

Adams

facebook:

0 Komment