Filmkritika – Szellemirtók (2016)

(Budaörs, 2016. július 31. – Budaörsi Infó) Egy korábbi filmes írásunkban elemzésre került három idei filmalkotás, amelyek okán az ’újrázás’-ra kényszermagyarosított angol remake jelenségről értekeztünk. Nem lenne teljes a szakmai meglátás, ha a sorra bemutatásra kerülő példafilmről ne közölnénk filmkritikát is. Elsőként a július 28-án bemutatott Szellemirtókról íródott filmes recenzió.

Nehéz helyzetben találta e sorok írója önmagát a premier napján egy pesti multiplex vetítőtermében, ahol majdnem megvolt az egy tucatnyi létszám; ugyanis nagy kedvelője és alapos ismerője a Szellemirtók franchise-nak, ami alatt a két klasszikus film (1984 és 1989), két rajzfilmsorozat (The Real Ghostbusters, 1986-91 Xtreme Ghostbusters, 1997) és egy Playstation videojáték (Ghostbusters: The Video Game, 2009) teljes ismeretét takarja. Ugyanis 117 percen keresztül láthatta hogyan rombolják le, értelmezik újra és néhol gyalázzák meg az új Szellemirtók (2016) remake filmalkotással a teljes koncepciót.

Közel két évtizede ment a franchise kiötlői és jogbirtoklói között a szándék, hogy az utóbbi dekádok mintájára trilógiává fejlesztik a ’80-as évek egyik meghatározó, tudományosan parodisztikus komédiáját, mert kultfilm lévén apadatlan a kereslet iránta. Az elsődleges forgatókönyvíró és főszereplő, Harold Ramis 2014-es elhunytával dugába dőlt minden. Immár nem maradt semmi és senki, aki megóvta volna a pusztán pénzcsinálást szem előtt tartó stúdiót attól, hogy meglovagolva az ismert impakt faktort, néhány ügyes, ámbár különleges húzással egy bitang gyenge történettel ne próbáljon meg bőrt lehúzni a Szellemirtók nevéből. Előhúztak egy tisztes iparos, de tehetségtelen tucatrendezőt (Paul Feig), majd megfuttatták az olcsóbb forgatókönyvírókat valami nem borzasztó, de nem is zseniális történetért, és reménykedtek benne, hogy a számítógépes grafika (CGI), mint látványosság elfedi az esetlenségeket a tartalomban.

A klasszikus filmelőzmények apró zsenialitásokból alkottak egy teljesen kompakt értéket: szórakozott professzor jelenetek, tudományos hablagy szövegek, igényes poénok és zseniális színészi játék adta az újszerűséggel együtt azt az ötvözetet, ami korszakos filmmé avatta őket.

Ebbe az újragondolt Szellemirtókból mindezek hiányoznak, viszont van helyette kiváló látvány, de ez sosem elég egy film esetében, ahogy a vajas kenyér kenyér nélkül sem élvezetes falat. A tartalmi hiányosságok repedéseit ún. hommage-zsal is próbálják meg betömködni. Régi szereplők és kellékek tűnnek fel kisebb nagyobb időre: Harold Ramis mellszoborként, Bill Murray vaskalapos szkeptikus tudósként, Dan Aykroyd taxisofőrként, Sigourney Weaver technikai ellenőrként, a Jenine titkárnőt alakító Annie Potts recepciósként kap egy-egy cameo szerepet. Visszatér a Stay Puft óriás habcsókfigura, életre kel a logóban látható ’jámbor’ szellemecske, a zöld zabagép szörny (Slime) is feltűnik, ahogy a Hook and Ladder tűzoltóállomás is és a megkülönböztető jelzést használó átfestett halottas kocsi.

Mivel remake, nem árt, ha a cselekmény fő szálai azonosak az újraforgatott eredetivel, de legalább is felismerhetőek az utalások. Az 1984-es film és a 32 évvel későbbi fabulája ezért sok helyen fedik egymást: lókötőnek vélt eredménytelen tudósokat kihajítanak a kényelmes egyetemi támogatásból, majd saját vállalkozásként folytatják, a technikai fejlesztéssel egy időben megszaporodik a munka, amely világvége eseménnyé bonyolódik, de a protonsugarak megmentik a szennyes, embertelen New Yorkot. A kiegészítő részletekben sok az eltérés, se nem a jó, se nem a rossz, inkább az indokolatlanság és a fantáziátlan blődség irányába, nem is érdemelnek említést, habár igencsak hosszú lenne a lista és hozzá az indoklás.

Az egyetlen aspektus, amelyen keresztül egyáltalán érdemes ezzel a harmatgyenge filmalkotással foglalkozni, az a feminista szemszög, tehát ezen a paradigmán keresztül folytatjuk a film elemzését.

A filmelőzetesekből és a reklámfelületekről egyaránt tudatosítható az a frappánsan merész tény, hogy az eredeti film főszereplőinek nemét felcserélték, a tesztoszterongőzt lecsapolták és ösztrogéngőzt pumpáltak be helyette. A négy színésznő szinte női másolatai az eredeti férfigárdának karakterisztikában: Kristen Wiig = Bill Murray (ellenkező nemre fogékony típus), Melissa McCarthy = Dan Aykroyd (joviális agytröszt), Kate McKinnon = Harold Ramis (őrült zseni), Leslie Jones = Ernie Hudson (helyi etnikai kisebbség). Sok helyen eltérnek, hogy ne tűnjenek szolgai utánzatnak, de nem a karakter előnyére: McKinnon a rajzfilmbeli Egonnak szőkített frizuráját hordja, de nem szórakozott professzorként, hanem infantilis kamasz fiúként viselkedik, az afro-amerikai, bántóan sztereotipikus szál pedig már a ’80-as években is kellemetlen volt, nem hogy a 2016-os rendőrségi túlkapások miatti etnikai zavar idején.

Miben nyilvánul meg a feminista lényeg a filmek esetében? A nő ábrázolása, szerepe, pozíciója, bemutatásának részletessége, személyiségének autentikussága, a férfi karakterekhez való viszonya és a cselekményhez való hozzájárulása, a testi megjelenésének ábrázolása, hogy csak néhányat felvessünk.

Jelen film esetében a női főszereplés már fontos kritérium, méghozzá rögtön négyszeresen is, ami kettővel több, mint az első valódi feminista film, a japán Onibaba (1964) esetében volt. Ahogy Shindo Kaneto filmjében, itt is a női főszereplők rendre legyőzik a férfi soviniszta világrendet: a titkárnak felvett izmos, de szellemi fogyatékos szépfiút a testének látványáért tartják, aligha a munkájáért (mellesleg ez nem más, mint a buta szőke nő sztereotípiájának megfordítása, ahogy Sigourney Weaver karaktere is egytől-egyig az első részben zűrt okozó Walter Peck női megfelelője). Az egyáltalán nem kidolgozott és bemutatott főellenfelet férfi alakjában elég gyorsan likvidálják, majd később is, úgy, hogy a felvett szellemalakjának a lába közé lőnek… Megemlítendő, hogy Hollywoodhoz képest egyáltalán nem csinibaba, bombázó, vagy manöken színésznőket szerződtetek a filmhez, hanem hétköznapi megjelenésűeket, ezzel is realisztikusabbá téve a látványt, áldozván a feminista filmelmélet oltárán. A szexualitás a korhatárosság, de főleg az eredeti film miatt szintén tabutéma: négy felnőtt nőt ismerünk meg, akiknek se múltjában, se jelenében nincs semmilyen férfi; habár Ray (Dan Aykroyd) szellemnővel történt erotikus álmát átvitt értelemben újrázták, csak most a bugyiba kerül az ektoplazmának nevezett ragacsból. A dialógusok igencsak csajossá sikerültek, sok a redundancia (szószátyárság), a cselekményt nem előrevivő párbeszéd, az apróságokon való vitatkozás, a női szókincs kiegyensúlyozott használata, habár ez cseppet sem szórakoztató, főleg amikor annak kellene lennie: nincsenek valódi poénok, csak bárdolatlan próbálkozások. Férfiaknak értékrendbeli szempontból nyoma sincs, és a hölgyek hiába ijedősek és szeppentek még az elején, végül ’tökös’ és hősies szellemirtókká válnak, akik a protonfegyvert is mesterien, néhol Lara Croftosan használják. Nem szükséges részletesen belemenni az imént felsoroltakba ahhoz, hogy kijelentsük, ez egy igazi feminista film, a kellemesebb változatból (tehát emberközeli, és se nem férfi-, vagy nőcentrikus). A férfi itt férfi, a nő itt nő a maga előnyével és hátrányával együtt, nem az egyik dominál a másikon.

Sajnos ez sem fogja megmenteni a hihetetlen gyors felejtéstől ezt az alkotást, mivel borzasztóan gyengére sikeredett tartalmilag, és az egyetlen többlet, amit a régi Szellemirtókhoz képest előnyére vált, a gyönyörű kidolgozású szellemek virtuális látványa igencsak kevés (két entitás mindössze). Mindenesetre a feminista vonalon dolgozó filmes női kollégáknak kiváló munkaanyagnak sikerült, így hát, ha valamivel kapcsolatban, ezért érdemes megtekinteni és példaként emlékezni rá.

 (Budaörsi Infó/Adams)

facebook:

0 Komment