Filmkritika – Saul fia

(Budaörs, 2016. március 5. – Budaörsi Infó) A Budaörsi Infó filmkritikája a legújabb Oscar-díjas magyar filmről.

Nem minden jelentős filmalkotás egyben élvezhető is, elég csupán Alain Resnais rendezte Tavaly Marienbadban-ra (1961) gondolni, amely dramaturgiája és szándékoltan kaotikus narrációja nem ad kapaszkodót a néző figyelmének (ki kell mondani: teljes egészében gyötrelmes, felkészületlenül pedig egyenesen nézhetetlen alkotás), mégis a filmtörténet egyik igen fontos és példaértékű munkája.

A Nemes Jeles László rendezte magyar készítésű Saul fia forgalmazásának kezdete óta díjesőben ázása mögött hasonló magyarázat sejthető: a film látványvilága, ezen belül is kiemelten hangsúlyosan a kameravezetés és a képi kompozíció olyannyira disszonál a több, mint 100 éves filmművészet igen korán megcsontosodott és azóta kötelezővé vált látványvezetésével, hogy kötelező jutalmazni, mint valami avantgarde alkotást.

A tartalma ezen kívül senkit sem hagy hidegen, a hatáskeltés aspektusából az számít rendkívüli alkotásnak, amelyik nem véve tekintetbe az érzelmek fajtáját, de mégis kivált olyat bárkiből, aki kapcsolatba kerül vele, így a polarizált véleményviharban a rossz hír is jó hírnek számít, mert így mindenki róla beszél (ún. ingyen reklám). A Rolling Stones zenekar karizmatikus énekese, Mick Jagger még karrierjük zenitjén kijelentette egyszer: „Mindegy, mit mondanak rólam a huszadik oldalon, ha enyém a címlap!” A Saul fiáról is szinte lényegtelen, mit mondanak és írnak, amíg róla írnak, hírét verik.

A Saul fia egyáltalán nem élvezetes filmalkotás, sőt! A családias létszámú esti mozi vetítés első feléig hárman végleg elhagyták a vetítőtermet (főleg idősek), mert vagy túl szörnyűnek találták az eseményábrázolást vagy abba a ominózus kameravezetésbe belefájdult a szemük, mint nagyjából minden ottmaradónak a 107. percig, a film zárásáig.

A steadicam egy nagyszerű találmány, technikai Oscar-díjjal (sic!) jutalmazták feltalálóját még 1978-ban, a Saul fiában a steadicamre jellemző kameravezetést mintha szándékosan elrontották volna a kézi kamera rázkódó, dobálózó, folyamatosan életlen kontúrjaival, pedig olykor valóban csodálatos, már önmagában kitüntetést érdemlő kameravezetést mutatnak be a folyón való átkeléskor.

A steadicam lényege, hogy kamerasín használata nélkül, a kézi kamera kiküszöbölhetetlen rázkódásától mentes lekövetést nyújt, így a szereplőkről mozgásban, igen közelről, filmtechnológiailag addig ismeretlen perspektívákból rögzítsenek látványt, az így keletkező angyalian lágy rögzített mozgás a nézőt a szerepjáték alanyai közé tudja varázsolni, új, még hűebb filmes élményt nyújtva. A Rocky (1978) ökölvívó jelenetei, a Ragyogás (1980) sövénylabirintusban játszódó hajszája e hagyományos kamerákkal teljesen más hangulatot keltettek volna.

A Saul fia hagyományos operatőri munkával (kránozás és fártozás, statív kamerapozíciók, nagytotálok és absnittek, stb.) egy a tucatból világháborús dráma lenne, de így, a legjobb idegen nyelvű Oscar-díjig tartó lankadatlan elismerési hullámból következtethető, hogy egy unikális, önálló filmnyelvvel rendelkező alkotást tudtak kihozni belőle, amit az operatőri merészségnek köszönhetnek nagyobb részt az alkotók.

Amiért jelentékeny számmal hagyják el a vetítést a nézők a következőből adódik: a film kiforrt képvezetése azért kanonizálódott, mert egy történetet (fabula) a megértéséhez legoptimálisabb látványdramaturgiával (szüzsé) mutat be. A párbeszédeknél megszokott az absnitt (mindig az éppen beszélőre irányul a kamera), a tömegjeleneteknél a nagytotál, hogy hangsúlyt kapjon az embertömeg látványa (pld. csatajeleneteknél), két eltérő helyű és idejű jelenetet vágókép köt össze, amely főleg a szemet nyugtató kompozíciókat, kellemes muzsikát tartalmaz, amely a néző figyelmét felkészíti a következő – színházi nyelvvel szólva – színhez. A Saul fiában szándékosan elhagyták ezeket a jól bejárt megoldásokat, csakis akkor vetik be őket, amikor a legtöbbet tudják kipréselni az okozandó érzelmi turbulenciából.

Ne várjunk semmilyen kulisszát ettől a filmtől! Ugyan koncentrációs táborban játszódik, de végig a főszereplő arcának és tarkójának szegezett imbolygó kamera nem pásztázza körbe a környezetet és az amúgy is homályos; egyedül a főszereplő alakja éles a fókuszálás miatt, ezért a kamera objektíve optikailag tompítja a háttért, művészettörténeti zsargonnal élve sfumatózva van a teljes környezet. A táborból egy épület sem vehető ki, nincs hatásvadász „Arbeit macht frei” kapuzat, se krematóriumi kemence, se gázkamra. Csak sejthető, hogy a cselekmény okán éppen közvetlenül ezeknél található a főszereplő.

Ez a rögzített fókusz bizonyára tudatos: a csőlátás folytán könnyebben azonosulhat a néző a szereplővel, aki a pokolbeli cselekmények között is egy temetés megszervezésén ügybuzgó Sonderkommandós, vagyis olyan táborlakó, aki az ipari genocídium piszkos munkáját (a halottaktól való megszabadulás) végzi több száz társával együtt. A néző együtt jár-kel a táboron belül a permanens premier plánban hozott (Röhring Géza által játszott) Saullal, vele fut, lépcsőt mászik, munkát végez és úszik (!); de akinek rongyos megjelenése, ápolatlan arca és különösen rettegést keltő ajakherpeszei ebben a szinte intim közelségben állandóan borzongatják kedélyét.

Néhol a csőlátásos fókusz és a hihetetlenül elmosódó rángások émelyítik a nézőt, fárasztják szemét, amely próbál ösztönösen élesíteni, de mindhiába, többször csatolódik le a narrációról, mint amennyiszer beleéli magát; a film közepétől kezdődő nézőtéri harsány női csicsergés szintén ezt támasztja alá, hogy nem nagyon sikerül folyamatosan a vászonra ragasztani a nézői tekintetet, nem sikerül sokaknak elfeledkeznie arról, hogy egy előadáson ül, mert nem képes belemerülni a film által nyújtott illúzióba.

Hogy a Sonderkommando nyomorúságos történetét miért éppen magyarok filmesítették meg, csak azután vált nyilvánvalóvá, hogy megtekintésre került. Egy igen jelentékeny tartalmú Auschwitz témájú könyv keringett anno a témát érdeklők körében, szerzője dr. Nyiszli Miklós, címe Mengele boncoló orvosa voltam, és a könyv kezdő nyilatkozatában a szerző bemutatkozik, hitelt tesz munkásságáról és dátumozza 1946-nak. E sorok írója ezt a könyvet vagy másfél évtizede ismeri és olvasta, és biztos benne, hogy a film alkotói keze alatt is körbejárt, ugyanis több epizódot, sőt, magát Nyiszli alakját is fel lehet ismerni a Saul fiában. Ez egy magyar nyelvű memoár és nagyon sokat foglalkozik a Sonderkommando-val, bizonyára ez a helyzeti előny az, amelyik lehetővé tette, hogy ezt a nagy horderejű és immár kultúrtörténeti filmalkotást magyarok hozzák létre.

A film hangulata egyébiránt nyomasztó, bár milyen is lehet egy halálgyárban? Ennek ellenére a szándékolt felfokozottság szkeptikussá is változtathat sokakat. Ahogy a Vészhelyzet nevezetű kórházi televíziós sorozatban is a kezdeti feszültségemelő állandó zajongás (rohanó nővérek és orvosok, csörgő telefonok, csipogó műszerek, guruló hordágyak, stb.), itt is alaphangadásból végig üvöltenek a kápók, harsányan parancsolgatnak a katonák, ropognak a fegyverek, sikoltanak az áldozatok, amire arra következtet a film, hogy a tábor teljes felállása alatt 0-24 csúcsra volt járatva a feszültség és a halálfélelem. Szürke hétköznapnak beállítani a láthatóan a kapacitás végleteinek időszakát, tehát a káosz maximális szintjét, kissé úgymond hatásvadászat.

Összegezve az impressziókat, ki lehet jelenteni, hogy ez a magyar filmalkotás cseppet sem élvezetes mű, kényelmetlen a tartalma és kényelmetlen a látványa is, kihívás minden részről. Olyan, mint a Halotti beszéd és könyörgés: senki sem lel élvezetet az olvasásában, még kevesebben értik, mégis túl kell esni rajta, hogy általa többé és magyarabbá váljunk, mert a miénk.

(Budaörsi Infó/Adams)

facebook:

0 Komment