Giccstobzódás – A mai művészetértelmezés margójára

Jelennek írunk… és tán a jövőnek,
(Legtöbbje pénzért a betűszedőnek,
De az sosem hallgatja Vojtinát,
Gyártván divathoz a vásárfiát;)

Arany János: Vojtina ars poétikája

(Budaörs, 2016. január 30. – Budaörsi Infó) A ma színháza és mellette szinte minden egyéb művészeti ág hermeneutikai zavarban vergődik. A tömegkommunikációnak hála feldolgozhatatlan információk áradnak az ember tudatához – esetünkben a művészetfogyasztó felé – ennek az információs vízözönnek már nem képes gátat vetni se az intellektusa, élettapasztalata, tanulmányai; ezt tetőzni még az a sajnálatos jelenség, hogy minél fiatalabb, annál inkább kisebb az ellenállás, a feldolgozási szellemi kapacitás.

Ömlik a sok adat, vélemény, hír, reklám mindenhonnan, elbújni nem lehet előlük; ezt látjuk az autópálya óriásplakátján, a buszmegállóban, halljuk a rádióban, látjuk és halljuk a televízióban, a számítógép előtt ülve és az okostelefont pötyögtetve is. A sok információ a fejünkre nőtt, a helyes megválogatásához még nem fejlődött ki speciális érzékszerv vagy kognitív képesség.

Ebben az immunhiányos állapotban lerohanták a hírfogyasztókat a kéretlen véleményvezérek, amely titulusra lassan minden mikrofon jogot szerzett tollforgató és médiamunkatárs ösztönösen számot tart. Egyre inkább nem a képzett és tanult szakemberek publikálnak a sajtóban, hanem azok, akik hajlandóak elvállalni ezt a kényelmetlen munkát. A jó szakemberek száma erősen fogyatkozik, fizikai és szellemi szinten is. Az interneten valóságos trollnevelde médiafelületek ütöttek tanyát, ahol néha lehetetlen stílusban és tartalomban megkülönböztetni a cikkírót az anonim kommentező fröcsögésétől. Ha ez a jövője a sajtónak, jobb lesz a művészeknek felkészülni, mert ilyenek fognak kizárólag a munkásságáról publikálni nemsokára.

A rákfenéje a dolognak mégsem ez, hanem a giccs tobzódása, ezen is túl nem maga a giccs jelenléte, hanem a giccsember, tehát a létrehozó és az azt örömmel fogyasztó – amíg van lócitrom, veréb is van –. Mit kell érteni giccs alatt? Nem ízléstelenséget, mert a giccs is egyfajta ízlés, csak értékelhetetlen esztétikailag. A giccs a jó ízlésnek és a jó művészetnek egyfajta alternatívája (a művészet eszközkészletét felhasználó, mindig az érzelmekre apelláló aktus, illetve tárgyi megjelenés). A giccsember azon alkotó és fogyasztó, aki a legkisebb befektetéssel akar minél nagyobb érzelmi hatást elérni, könnyen és lehetőleg elsőre feldolgozható alkotásokat favorizál, amikhez nincs szükség előismeretre, tapasztalatra.

A múzsák akkor követtek el rituális öngyilkosságot a Parnasszuson, amikor a giccsember került véleményformáló pozícióba. Hogy mikor történt meg ez? Szépen, lassan, úgy, ahogy a békát is meg lehet élve főzni egy olyan fazékban, amely alatt lassan emeljük a láng nagyságát. Már itt vannak közöttünk, csendben átvették néhol a virtuális hatalmat; egyre jobban szükségünk lesz olyan szemüvegre, amellyel az Elpusztíthatatlanok (1988) John Carpenter filmben a fogyasztói ösztön zombijává vált alakok felismeréséhez szükséges. A filmalkotás napjainkat tökéletesen tükröző három percét érdemes megtekinteni ide kattintva: https://www.youtube.com/watch?v=JI8AMRbqY6w

Mikor buknak le az ilyen giccs értékrendű véleményformálók? Mondjuk, amikor beül egy vetítésre, hangversenyre, színházi előadásra, amit egyáltalán nem ért se meg, se fel, de írnia kell az eseményről, ezért ’modern’-nek, ’korszerűnek’ nevezi a látottakat és hallottakat, valójában a saját műveletlenségének terra incognitáját dicséri fel az ilyen magasztalásokban, és elindul egy ördögi kör.

Ezt a jól csengő, de satírozatlan ’kritikát’ a filmgyártók, a zenészek, a film- és színházrendezők és színészek pozitív visszacsatolásnak vesznek, és megerősítik magukat abban, hogy amit véghezvisznek, az szinte tökéletes, tehát minden érintett jól jár.

Kivéve maga a kultúra és a kultúrára szomjas publikum. A művészember eltorzul az őszintétlen és laikus sajtó rossz iránymutatása miatt, a tehetségtelen és felkészületlen újságíró pedig kényelmesen forgolódik a műveletlenségének zsámolyában, ahelyett, hogy folyamatosan képezné magát. Minek is tenné azt? Ha már megszerezte a mikrofon jogot, már vége a tanulmányi időszaknak, csupán a billentyűzet koptatása maradt nyugdíjig. Pedig az értelmiségi munka nem szakma, nem ’meló’, nincs reggel és délután blokkolás, hogy a nap többi részén ki lehessen zárni a gyárat és a munka légkörét, hanem életmód 7/24. A szellemi dolgozó folyamatosan képzi magát, új ismeretekre tesz szert, mélyíti megszerzett tudását, csiszolja elméjét, mert felelőssége van: közvetít. De nem véleményvezér, nem mutat semmilyen irányt! Mert ugyan kinek jó, ha a kolomp hangját követi a nyáj? A birkáknak hosszú távon bizonyosan nem.

Mindenki maga dönti el, hogy amit érzékelt (csúnya szakszóval percipiált) az számára kellemes vagy kellemetlen, hasznos vagy haszontalan, mert minden érzékelés egyedi, nincs véleményhozó és ízlésdiktátor, se valós objektivitás, csupán interszubjektivitás: összecsengése az egyéni véleményeknek.

Éppen ezért a legfontosabb vértezet, amivel felszerelkezhet a tájékozottságra és a művészetre áhítozó alany: műveltséggel, olvasottsággal, és ha ezekre nincs lehetőség, tényekkel, mert utóbbiak a legmakacsabb dolgok. De ezeket önerőből, saját felelősségre lehet csak megszerezni, mert önálló véleményt csak önálló ismeretekből lehet kialakítani. A művészeti írások, legyen az ajánló, kritika, recenzió, esszé, stb. csupán arra való, hogy árnyalja az ismereteinket, nem azért, hogy átvegyük értékrendjüket és azokat szajkózzuk sajátunkként. Ezek közül pedig azoknak van nagyobb hitelessége, kulturális fajsúlya, amelyekben felfedezhető a szerzőjének szakértelme, hozzáértése, stílusa, műveltsége, tájékozottsága, felkészültsége. Egyébként ugyanolyan információs vízcsepp a tömegkommunikációs óceánban, mint a többi.

(Adams)

facebook:

0 Komment