Színházi kritika – Szép Ernő: FIÚ, LEÁNY Budaörsön

Férfi és nő hogy érthetnék meg egymást?
Hisz mind a kettő mást akar – a férfi a nőt, a nő a férfit.

(Karinthy Frigyes: Capillária)

Kérem tisztelettel, bizony ott tart a Budaörsi Latinovits Színház, hogy bármit képes színre vinni magas művészeti nívóval, még egy elfelejtett Nyugatos író elfelejtett művét is. Szép Ernő: Fiú, leány alkotása nemcsak könyvtári személyzeteken, de sok irodalmáron is kifog, mivel egyszerűen fellelhetetlen kötet. Ennek ellenére ki lehet tapintani e költőre oly jellemző, finom nyelvezeten átcsillanó kecses érzékenységet a jelenre adoptált darab dialógusain. Nem is szükséges az eredeti szöveggel való összehasonlítgatás, hiszen az a színház egyik esszenciális feladata, hogy képes legyen a mindenkori előadás jelenjéhez simítani a mű mondanivalóját, üzenetét. Mert a művészet – és a színház múzsai védelmet élvező művészet! – funkciója: szórakoztatni és tanítani. Ez egy dialektikus jelenség, csak akkor hatékony, ha a két oldal feltételezi egymást, illetve kiegyenlítődnek a mű egészében. Különös tény, hogy a kilengéseket a néző megbocsájtja (a vegytiszta komédiák, stand up-ok túlsúlya rá a példa), de a művészettörténet cseppet sem. És ha van vér a színházi potentátok pucájában, nem teljes nézői kiszolgálásra törekszik, hanem hozzájárul a társadalom fejlődéséhez azzal, hogy nem engedi a nézőt ugyanakkora szellemi fajsúllyal hazatántorogni, mint amennyivel leült az előadás elején a zsöllyéjébe.

A teátrum emberjobbító intézmény. Milyen felbecsülhetetlen kár, hogy sokan a televíziót választják. Örök igazság: a legrosszabb színházi produkció is több mint a legjobb tv-műsor. Az átkötéstől megborzongók fellélegezhetnek, mivel ez az előadás nem a legrosszabb, még csak nem is rossz! Újszerű frissességével még talán az a kijelentés is megkockáztatható, hogy majd beleég a Latinovits Színház repertoárjába.

Ott található benne például a dallammal való csábítás eszköze. A háromtagú zenekar már a székfoglalás alatt üzemi hőmérsékleten tartja a hangszereket, megalapozva a befogadó hangulatát. Nagyon gonosz, s mégis nagyon frappáns a zenét bevetni, mint lélekhangolót, ugyanis ’a szenvedélyek a zene segítségével élvezik magukat’, ahogy a lélekgyújtogató filozófus mondta.¹ Ezzel az őrlánggal már könnyebben fogad be bárki, szinte bármit. Musik ist Zerfall!²

A díszlettervezők mindig nagyot mernek ebben a kicsiny színházteremben, és premierről-premierre egyre nagyobb rést hasítanak ki a nézőtérből, mintha nem tartanák elégségesnek a színpadi deszkákat. A Moliére darabban még csak nyaldosta a néző légterét a pódium, most már területet is rabolnak tőle. Csak el ne jussanak a végkifejletig, amikor már nem jut egy széksor sem a nyájas nézőknek… Jelen esetben arról van szó, hogy egy bizonyos kifutót (catwalk) építettek második színpad gyanánt. De hogy kiegészítésnek, vagy csak kísérletnek, arról megoszolhatnak a vélemények. Az utóbbi valószínűbb, mivel a filmművészetből ismert párhuzamos vágás (cross-cut) érzülete merül fel olyankor, amikor a két különböző szinten lévő színpadon hol ide, hol oda fókuszálódik a cselekmény, míg a másikon megmerevednek a színészek.

Nagyszerű, mégis egyszerű megoldásnak fogható fel a színpadi tárgyi környezet kompozíciójának állandósága a három különböző szín felmerülésekor. Hiába tűnik ez az illúzió könnyű munkának, mégis az egyik legnehezebb feladat ugyanazon a helyszínen a nézővel elhitetni, hogy mégis máshol játszódik a cselekmény. Ugyanaz a pavilonszerkezetű enteriőr, lampionok és a stacionárius zenekar található mindig ugyanott, legyen az egy pesti lokál, egy szingli nő lakása vagy akár Duna part. A fényjáték ilyenkor szervesen részt vesz a varázslat fenntartásában. Hullámpala és linóleum, OSB lap és szocreál üdülőszék. Kell ennél több, hogy felismerjük a helyszínt? Zacskós tej sem kell hozzá, hogy körvonalazódjon kicsiny hazánk. Tehát itt játszódik, akár tegnap, ma, vagy holnap. Ennyire közel a jelenhez még egy előadást sem exponált ez a színház, még a lokálpatrióta (Ízlések és pofonok) humorcsokorral se, mert amaz inkább csak a sztereotípiákat járta körül. Olyannyira prezentista, hogy átlényegülhet szatírába, és magunkra ismerhetünk a karakterekben, azok meg sokszor időtlenek. A színházi függöny ugyan letűnt, helyette kaptunk tükröt. De ez különös tükör, ugyanis láthatatlan, csak az lát bele, aki érintettnek véli magát. Pedig romantikus komédiának van hirdetve, kacagást és derűt feltételező műfajnak, nem mélyenszántó lélekboronázást. Habár kinek nem inge, ne vegye ugyebár magára.

Miről is szólhat egy rom-kom? Teljesen nyilvánvaló, hogy a szerelemről, és azokról, akik ezt művelik, a fiatalokról. A cselekmény fókuszpontja egy sánta lábakon álló szerelmi háromszögre vetül. Csupán egy őszinte szerelmes található meg ebben a triangulumban, ő az a bizonyos lupus in fabula a maga élemedett korával, mégis az érzelmileg semlegesek vontatják egymást az oltár, pardon, az anyakönyvvezető elé – hiszen a jelenben játszódik.

Megkapjuk a mai fiatal emberek, ún. ifjúmunkások sztereotip lenyomatát: két munka vagy elfoglaltság között szórakozóhelyen való tivornyázás, egymás ölébe vándorlás céljából, a zene mindent átitató közegében. Hogy a társadalmi, illetve kulturális jelentőségű munkakör – bárénekes, zeneszerző – nem minimális elismertséget, anyagi biztonságot, tehát takaréklángos sikert hoz, hanem még tovább is nyomorítja lelki-testi helyzetében a delikvenst, keserűen realista jelenség. Azt a kevésbé vigasztaló hátba veregetést kapjuk, hogy próbálkozni lehet, de a befektetett energia sosem térül meg, az életmű elszárad negyvenéves korra, utána a híd felé vehető az irány egy végső ugrásra. Ennyire azért nem fekete a helyzet, habár meg nem értett, elfeledett és korán elhullt magyar művészemberekből hatalmas humusz képződött az évszázadok folyamán ebben az országban. Ady ugara önmagát trágyázza, de senkit nem támogatnak az ekevas mögé.

Szóval a fiatalok csak azt teszik, amit egy fiatal tenni szokott, a szabadságszerető promiszkuitás tombol, iuventus ventus. De egy idő múlva megjelenik a csömör, a másik nembe való belefáradás, ezért két ’veterán’ (vagy inkább: invalidus), az a bizonyos fiú és lány „vér és dacszövetséget köt” a szerelem ellen, és egymás szoros társaságában találják magukat. Élvezik a másik neutrális jelenlétét, közös programokat is szerveznek, láthatóan a nemi vágytól megfosztott fiú-lány barátság mégis létezik. Elveik vannak. Futni bele a világba, carpe diem, de érosztól mentesen. A szerelem hiába kellemes érzület, végül mindig csak bánatot okoz, minél többet, annál inkább csökken a jelentősége, ezért ki is zárják életükből. A vegyész főszereplő meg is magyarázza: a szerelem csak csalétek, hogy az emberiség fennmaradjon. Schopenhauer erre csak csettintene, hiszen egy egész tanulmányt szentelt a témának. De elkövetnek egy nagy hibát: elfelejtik, hogy egyfajta természeti törvényszerűségként egyenes arányosságban nő a férfi elemi vonzalma a nővel töltött idővel. Természetes, hogy a fiú lesz a különös pár leggyengébb láncszeme, mert bizonyos vérbőség idején a szellemi légnyomása drasztikusan lecsökken. Amikor egy férfi egy nő társaságában nem gondolkozik, csak érez, akkor talán szerelmes – mondja Rouchefoucauld. A fiú semlegességét a biokémia töri fel, a hormonok aknamunkája, a lányét a halálfélelem, a nyomtalan elmúlás fenyegetése és annak édes ellenpárja, az életadás anyai ösztöne. Shakespeare tizenkettes szonettje tömören fejezi ki mindezt a traumát: „A Kaszással, ki holnap elragad, csak úgy dacolhatsz, ha gyermeked marad.”

A teljes előadáson keresztül húzódik fiatalosság és jelenidejűség érdekes ötvözete, a haszontalan fecsegés, üresjáraton kattogó csevegős, negédes párbeszéd; az elhangzottak alig tizede gördíti előre a cselekményt, a néző úgy érzi, egy helyben toporog a történet. Ha így teszi, bizony nagyon rosszul teszi, ugyanis éppen ez a lényeg, ez az a bizonyos atmoszféra, amelyen keresztül érthető és élvezhető az előadás. Ne számítsunk izgalmas fordulatokra, helyzetélező csavarokra, izzó katarzisra, netán autósüldözésekre. Lélektani drámára van átcsomagolva a történet, a lassúság ilyenkor természetes, hiszen a lélek egy nagy áttételű fogaskerék: lassan forog, viszont nagy nyomatékkal.

A záródal felcsendüléséig nem is lehet sejteni, mi is az eszmei mondanivalója a produkciónak, mivel minden jelenete ismerős, túl közeli. Mind a televízió, mind a mozi kollektív tudatalattija felismerhető benne; hol a Jóbarátok haveros-kanapés ősképe, hol az Álom luxuskivitelben hebrencs főszereplőnőjének értékrendje. Ennek ellenére nem vádolhatjuk a szerzőt plágiummal, mivel e darabjával jóval megelőzte a két szignifikáns produktumot. De azzal sem, hogy váteszként, technikai fantasztaként az ő keze nyomát dicséri a színjátékban felbukkanó elektromos cigaretta, mobiltelefon, Led Zeppelin és Stephen King. Utóbbi a kölcsönadott könyv kontextusában: – Mi a könyvritkaság? Amit kölcsönadtam, és visszakapok.

Egyes karakterek indokolatlannak tűnnek, amolyan élő bútorzatnak, a horror vacui elleni színpadi porfogónak, egyesek pedig drámaian eltúlzottak, életidegenek. Mégsem könyököl ki egyikük sem az összképből, hogy vitathatónak tűnjön a jelenlétük. Szinesítik, dúsítják a jeleneteket, nem elbitorolják. Egyébiránt kellemes Csányi Dávidot végre búskomor, nagy lelki amplitúdójú, komoly szerepben látni, nemcsak kacajt gerjesztőben, ahogy eddig láthattuk Budaörsön. Dobos karaktere anti-pólus, megijesztenie, a székhez préselnie kell a nézőt, nem andalítani, mint a többieknek. Kiválóan is teszi, ez a sokoldalúság megnyilvánulása. A többiek is sallangmentesen közvetítenek a szerző és a néző között, ahogy jó színészhez illik, nem lenne fair egyenként kiemelni őket és méltatni zseniális munkájukat, mivel ezt a színházi illúziót csapatjátékban hozták össze, így csakis kollektíven lehet őket megbélyegezni: nagyon jók! Hogy ezekről a dolgokról csak a premier alapján ítélhettünk? A további előadásokon még jobbak lehetnek, erre fel kell készülni.

Adams

facebook:

0 Komment