Színházi kritika – Irma, Te édes

Emlékezetembe idéztem az 1963-ban készült filmet, amelyben Shirley MacLaine és Jack Lemmon játszotta a főszerepet. Természetesen nem állt szándékomban párhuzamot vonni a két produkció között.

Ahogy felment a függöny, egy végtelenül egyszerű és – mint az események során kiderült – nagyon praktikus díszlet tárult elém. Jól kitalált utalások a váltakozó helyszínekre, mint például a neon felirat, vagy a berendezések felületén futó fények.

Bob, a pergő nyelvű narrátor jelent meg a színen, hogy röviden elmesélje nekünk a hamarosan következő történéseket: Irma az édesen butácska utcalány Párizsban él stricik, kocsmai jómadarak és balfácán betörők tarka világában. Irma jó és a szíve is aranyból van. Egyszer csak feltűnik Nestor az örök diák, akiért Irma szíve szerelemre lobban. A fiú viszonozza érzelmeit, de halálosan féltékeny kedvese vendégeire. Hogy törékeny szerelmüket megmentse, Nestor olyan megoldást talál ki, hogy még ő sem sejti annak beláthatatlan következményeit, amikor álruhát ölt és Oscar-nak adja ki magát.

Érkeztek egymás után az első felvonás szereplői és mert zenés komédiát ígértek a nézőnek, időnként dalra fakadtak, táncoltak. A kocsmai jelenet, egy pillanatra Rejtő Jenő-i hangulatot keltett bennem, amikor a vagányok először kipakolják zsebeikből az ütő-, vágó- és egyéb gyilok szerszámokat, majd megitták hangulatjavító ital fejadagjaikat, a biztonság okából pulthoz láncolt poharakból. Próza, dal, tánc és poénkodás. Kicsit meglepődtem, amikor a szerelmi szolgáltatás árát firtatván a „rögzített árfolyam” kifejezés elhangzik (gondolom utalván napjaink pénzügyi helyzetére). Az meg kifejezetten zavart, hogy érthetetlen okból egy-két duett alatt irritálóan nagy volt a hangerő. Bob pergő tempót diktált a színpadon, de hiába a gegek sora, valahogy vontatottan folytak az események még akkor is, ha a közönség itt-ott tapssal jutalmazta a produkciót.

Szünet után meglepő elánnal indultak az események. Egy bírósági tárgyalás a helyszín, ahol Nestornak kell számot adnia tettéről, Oscar meggyilkolásával vádolják, amiről mi nézők természetesen tudjuk, hogy képtelen vád. A vádló kontra védő szócsata, szórakoztató perceket hozott az eseményekbe, nem különben a bűnözői hármas beszólásai. Beleznay Endre mint védő, hozta a maga jellegzetes stílusát, hasonlóan a vidorkodó triumvirátus: Szakács Tibor (Jojo), Máté Krisztián (Robi) és Urmai Gábor (Mimóza). Az ítélet börtön és mi más is lehetne a folytatás, szökés. Egy szökött fegyencnek legyen kedve a tengeren hánykolódva horgászni, igen gyenge poén volt. Ám a vízben fickándozó halakat, gördeszkán csúszkáló emberek imitálták – az tetszett. Ahogy a történetben lennie kell, győz az igazság. Mind ezt átéreznünk, abban segített Pintér Gábor és Stubnya Béla, akik pillanatok alatt váltogatva jelmezüket, három-három karakterben mutatták meg tehetségüket. A lényeg, hogy a szerelmesek Nagyváradi Erzsébet (Irma) és Tóth Sándor (Nestor/Oscar) egymásra találtak és hamarosan pólyába csavarva, megszülettek szerelmük gyümölcsei, a kis Nestor és Oscar. Bibliai hangulatot idézett, amikor megérkeztek a három királyok, Gáspár, Menyhért és BoltiÁr és mi mást is hozhattak volna ajándékba az újszülötteknek: porszívót, elektromos kést és teafőzőt.

Nagyváradi Erzsébettől, Tóth Sándortól és Beleznay Endrétől pontosan azt kaptuk, amit elvártunk. Igyekeztek a maximumot nyújtani. A három csibész teljesítménye is rendben volt, talán azt az apróságot leszámítva, hogy Robi etnikai tájszólást próbálván utánozni, beszéde időnként keveredett a tarjáni kiejtéssel. Debreczeni Borbála díszleteinek és Harák Judit jelmezeinek köszönhetően jár még két pont.

Összességében, egy gyengécske első felvonás után, majd egy felpörgetett második rész – ezek egymást kompenzálva – egy közepes produkcióban volt részem. Azt gondolom, hogy Magyar Attila, mint rendező, kis odafigyeléssel, többet is kihozhatott volna a produkcióból.

EdE