Androsits Domonkos – A budaörsi mentőállomástól Bamakóig (képekkel)

(Budaörs, 2015. április 13. – Budaörsi Infó) A budaörsi Mentőállomás munkájáról és munkatársairól már többször olvashattak a Budaörsi Infóban és a Budaörsi Infó Online-on is. Most ismét egy több mint érdekes történetet szeretnénk megosztani Önökkel, a mentőállomás egyik sofőrjéről, aki részt vett a Budapest-Bamakón. 

Androsits Domonkos a Budaörsi Mentőállomáson dolgozik havi 60 órában gépkocsivezetőként. 17 éves kora óta van a mentőknél, nemrég töltötte a 35-dik életévét. Emellett van civil munkahelye is,  mint a mentősök többségének, egy online marketinges cégnél vezet egy kivitelezői csapatot. Elmondása szerint mindenkinek van valami hobbija, van akinek drágább, veszélyesebb, van akinek nyugodtabb. Ő a mentőzést választotta, ez az ami rabul ejtette.

“Nekem a mentőzés családi betegségem, mert édesapám mentőorvos. Nem tudom abbahagyni. Racionálisan csak azt tudom mondani, hogy ezt már nem kellene csinálni, mert az éjszakáimat, az alvásaimat adom fel érte, de a miliő és ez a munka rabul ejt. Itt úgy érzem, hogy leteszek valamit a társadalom asztalára.”

Kinek ajánlanád, hogy beálljon a mentősök közé?

“Egyre kevesebben dolgoznak ebben a szakmában, mert ennyi pénzért normális ember nem vállalja be ezt a munkát. Ugyanakkor, hogyha ezeket a feladatokat nem végzi el senki, akkor nagyon nagy baj lesz.

Mindenkinek azt mondanám, hogy eszébe ne jusson mentősnek menni, mert vagy az éhhalál fenyegetné vagy – mint ahogy más kollégáknál is látjuk -, másodállásra lesz szüksége, és ez felőrölheti az embert.

Egyedülállóként sem lehet megélni belőle, az meg hogy család, szóba se jöhet. Abban az esetben ajánlanám, ha valakinek a párja jól keres vagy olyan jómódúak, hogy megtehetik azt, hogy hobbi legyen az egyikük munkája.”

Mi az, ami jó a mentők munkájában? Miért éri meg mégis csinálni?

“Ha valaki a mentő hivatást választaná, és egy olyan állomást sikerül kifogni mint a budaörsi, akkor nagyon jól érezheti magát. Mindezek mellett néhány évente jut egy-egy olyan eset, amikor azt mondom hogy megérte bejönni.”

Mi volt a legjobb élményed, amióta a mentőállomáson dolgozol?

“Az egyik legjobb élményem az volt, amikor egy fiatal lányt sikerült visszahoznunk az életbe. Miután felépült bejött a mentőállomásra megköszönni, hogy megmentettük.”

 Mit gondolsz, mi lehet az oka annak, hogy a mentők megbecsültsége csökken napjainkban?

“A munkánk megbecsültsége régen sokkal nagyobb volt. Például a pék kirakott az üzlet elé egy véka kiflit vagy zsömlét, hogyha mennek a mentők haza, akkor vigyék el.

Most meg azt halljuk a médiákból, hogy minden rossz, nem ért ki, nem indult el, meglopta, nem ért oda. Ami összességében egy torz kép. Nem tagadhatom, hogy vannak ilyen mentősök, de alapvetően a történetek nagy része el van hallgatva. Az, hogy mi mit teszünk a társadalomért arról szó se esik.”

Meddig tervezed, hogy ezt a munkát csinálod?

 “Sajnos egyszer el fog jönni az a pillanat, amikor azt mondom, hogy ez már így nem megy tovább.”

Androsits Domonkosban van olyan humanitárius szellem, hogy azon sem lepődtünk meg, amikor elmesélte, hogy részt vett a legutóbbi Budapest-Bamakón.

A Budapest-Bamakó egy közös jótékonysági túra és verseny Budapesttől Bamakóig. A Budapest-Bamakó (B2) azoknak szól, akik már álmodtak a Dakarról, Afrikáról, közös kalandozásról extrém körülmények között. A korai afrikai rally-k kalandját és hangulatát idézi a futam. A B2 egy minimál asszisztenciás esemény, ami azt jelenti, hogy baj esetén mindenki csak saját magára számíthat. Verseny és túra kategóriában lehet indulni. A B2 nem egy könnyed hétvégi autózás a Dunakanyarban.

Androsits Domonkos elmondása szerint rajta volt a bakancslistáján ez az utazás, ezért nekivágott, és természetesen győzni ment. Duro racing csapatnévvel indultak neki ketten a nagy útnak, amin negyedik helyezést értek el.

Mi volt a legnehezebb az út során?

“A legnehezebb az volt, hogy iszonyatosan hosszú szakaszokon kellett végighaladnunk Afrikába, ami már reggel látszott, hogy teljesíthetetlen, és ez nagy pszichés nyomást tesz az emberre. Különösen azokban az országokban, ahol az éjszakai táborhelyünket katonai gyűrű veszi körül. A fizikai akadályokat le lehet gyűrni. 

Amikor bementünk egy faluba, akkor az emberek kedvesek voltak, nem éreztük azt, hogy a fehér embert késsel villával várják, hogy nyársra húzzák és megegyék. Viszont amikor Mauritániában jártunk, az hogy mennyire őriztek minket, abba belegondolni is kicsit ijesztő volt.

Ezeken a területeken nincsen teljes béke. Úton-útfélen katonai ellenőrzőpontokon kell keresztül menni. Viszont a katonák nem sokat kekeckedtek velünk. Kértek egy két tollat, pólót, és elengedtek minket.”

Ti mit vittetek ki a rászorulók számára?

“A Budapest-Bamakónak van egy humanitárius vonulata, és az a lényege, hogy ezekbe az afrikai országokba vigyünk gyógyszereket, gyerekjátékokat.

Mi játékokat vittünk Bombaran faluba.”

Milyen érdekességgel találkoztatok az utatok során?

“A golyóstollak misztikus erejére nem találtunk magyarázatot. A katonáknak tollból semennyi nem volt elég. Próbáltuk megfejteni, hogy milyen misztikus hatása lehet a golyóstollnak, de nem jöttünk rá.

Akikkel találkoztunk utunk során nem enni kérnek javarészt, hanem tollat. A nagy semmi közepén jött egy terepjáró, leintettük, hogy merre kell menni, és ők is csak tollat kértek. Nem tudom mit tud a toll, de a golyóstoll egy misztikus fogalom. Víz nincs, csatorna nincs, de toll kell.”

Az étkezést és tisztálkodást, hogy oldottátok meg?

“Az út 4 nap volt Afrikáig és onnan 13 nap Bamakóig. Európában még tudtunk fürdeni. Tangerban fürödtünk még, aztán hét napig nem, aztán még egyszer, és hat napig nem. Nem volt annyira rossz.

Az étkezést is megtudtuk oldani egyszerűen, hiszen vittünk magunkkal konzerveket, zacskós leveseket. Az volt a lényeg, hogy “gyors ételek” legyenek, mert ahogy az ember kihúzza a slusszkulcsot valahogy már alszik is.”

Milyen volt az utatok hazafelé?

“A hazafele út érdekes volt. Kiszámoltuk, hogy hogyan jutunk haza. Úgy gondoltuk, hogy február 15-én érünk haza, de aztán úgy tűnt, hogy már haza érünk 10-ére. Mivel a négyéves kislányomnak 10-én volt a szülinapja, ezért nagyon igyekeztünk. Csak vezettem és vezettem.

A weboldalunkon keresztül ráadásul folyamatosan nyomon lehetett kísérni, hogy merre járunk.

Amikor jöttünk hazafelé, az Afrikai szakaszon naponta 10 fokkal csökkent a hőmérséklet. Elindultunk 38 fokból és négy nap alatt oda jutottunk, hogy tél van és hó. Természetesen haza is értünk időre a kislányom szülinapjára.”

Mi az, amiben nagy különbségeket látsz az ottani és az itthoni élet között?

“A vezetés, a közlekedés teljesen más az afrikai országokban. Ott, ha az árkon keresztül előzik meg az embert az teljesen hétköznapi dolog. Aki az erősebb, az megy. Ott mész, ahol tudsz vagy ahol elférsz. Ami a legfontosabb, hogy nem szabad levenni a gázról a lábadat, mert azonnal előtted van mindenki. Amikor hazajöttem, nagyon jó érzés volt végre kényelmesen vezetni.

Ami nagyon hiányzott nekem kint, az az itthoni ízek. Nagyon vártuk már, hogy visszatérjünk Marakesbe, mert tudtuk, hogy van ott egy gyorsétterem. Végre olyan ételt ehettünk, aminek nem löncshús vagy konzervíze volt.

Amikor hazajöttem két hétig az ízeket kerestem. Néhány fajta csokit azóta sem ettem, mert azokból feltöltöttem magam Afrikában, ugyanis ott az volt a kaja napközben.”

Milyen emberekkel találkoztatok az utatok során?

“Az északi rész, ahogy elindultunk Marokkótól lefelé az arab világ felé, bevallom oda nem vágyom vissza. Az arab emberek nagyon mások. A személyes teret ők kicsit másként élik meg. Szinte leharapják a villámról a falatot, amíg a számhoz emelem.

Volt még egy érdekes dolog, amit nem feltétlenül érettem Afrikában, hogy este, amikor megérkeztünk, csuklyás, fekete egyrészes ruhában mentek emberek az út szélén, a semmiből, szinte a semmibe. Nem értettük honnan hová tartanak, hisz sehol nem volt semmi a közelben. Ez kicsit ijesztő volt.

Amikor átértünk Mauritániába, ott már a feketék világával találkoztunk. Ők sokkal barátságosabbak voltak. Amikor ettünk, két méterre megálltak tőlünk és onnan néztek minket. Ők meghagyták a személyes terünket.

Kosz viszont végtelen mennyiségben van arrafelé. Nincs víz, ezért ők is palackozott vizet isznak. A műanyag göngyöleg beborít náluk mindent és nincs igény arra, hogy ezt kordába tartsák. Ez elsőre nehezen volt felfogható. Az állat-tetemek is szanaszét hevernek az út mellett. Ahol elfáradt a teve, ott lesz belőle tevepor.

Egyszer bekeveredtünk egy szeméttelepre, amin át kellett haladnunk, ott annyira büdös volt, hogy az elképelhetetlen. Irgalmatlan mennyiségű csont volt.

Ami még számunkra elég furcsa volt, hogy amikor levágtak az egyik táborban egy kecskét, ott hagyták a tábor közepén a beleit. Ez nekik természetes, úgy mint amikor mi kint hagyjuk az asztalon a kifli zacskóját.”

Jövőre ismét útnak indultok?

“Jövőre nem megyünk, inkább keresek valami mást, amivel leköthetem magamat.”

Köszönjük az interjút!

(Budaörsi Infó)

facebook:

0 Komment