Színikritika – ÍZLÉSEK ÉS POFONOK

(Budaörs, 2014. február 15, Budaörsi Infó/Adams) Óvatosan mer hümmögni a kritikus, amikor egy helyi közösség szempontjából igen csak értéknövelő előadásról próbálja meg a mélyen elszórt benyomásait rögzíteni. Ugyanis a Budaörsi Latinovits Színház szombat esti premierje, az Ízlések és pofonok, avagy „Éjjel-nappal Budaörs” – aminek semmi köze a hasonló címet viselő, csak más településre referáló kereskedelmi kanálison futó szellemi dögkúthoz – azt a heroikus, ámde vakmerő vállalkozást testesíti meg, hogy a helyben lakók kegyéért azok lakóhelyét viszi színre. Dicséretes ötlet, de az érmének ott a másik oldala, miszerint a könnyen lehatárolható potenciális nézői halmazon – budaörsiek – kívül, más aligha értheti a célzásokat, utalásokat, helyszínrajzot, hiszen a helyi jelleg objektív tekintetben mindig csalfa provincializmust sejtet. Az írók érdeklődésének homloktere ugyanis maga Budaörs, semmi más.

Öt szerző, egy produkció, de kellemes csalódás, hogy a közös lónak mégsem túros a háta, ebben igencsak közrejátszik a kukorékoló szakértelem. Viszont gondolhattak az zajos agykattogások közben a lokálpatrióták köztudott érzékenységére, és igen csak fékezett habzásúra vették a város ütőfelületeinek felhozatalát. Többször exponáló poénlehetőséget láttak a bevásárlóközpontok sűrű jelenlétében, a cirkuszi harsány palettában pompázó lakótelepben és az autósoknak józan részegséget okozó megszámlálhatatlan körforgalmakban, és olykor, de igencsak felületesen, a város történelmében. Viszont kihagyták a bankokat, amiből szinte több van a Szabadság úton, mint a New York-i Wall Street-en, de csak Budaörsön adnak kamatos kamat(t)ot…

Figyeltek arra is, hogy a fontosabb szatirikus üzenetekben kiemeljék a nézőt a köznapi gondolkodás térfogataiból – ebben a színházi vezetés ideológiája sejlik fel –, hiszen a fogyasztói társadalom címerállata, a konzumidióta többször is megjelenik, mint karakter. Viszont ezt a szándékot elejtett banánhéjnak kell tekinteni, amin elcsúszik a tükör felmutatónak szándéka, hiszen a komédia mindig kiéhezteti az értelmet, sosem élesíti. A malícia erre hathatósabb, de az nem igen nevettető. Sebaj, az elgondolkodtatás állítólag úgyis szórakozásellenes.

De mi is történt a premieren? A függöny ellibbenése után Urmai Gábor, mint konferanszié, városnéző körutazásra invitálta a teltházra hízott publikumot, és mint egy jól felkészült cicerone, a jelenetek közti promenádokban helyi jellegzetességeket promotált. Ő annyira stabil és szinte örökös a budaörsi színpadon, hogy jó szerencsét hozó kabalaként akár be is lehetne építeni egy leendő öltözőépület alapkövébe, annyira megszokott és megkedvelt része a város színjátszásának. Ezen átvezetők között (ahogy reklámtengerben a tévéműsor) helyezkedik el a nyolc kiselőadás, színjátszott humoreszk, amelyek sorrendjének ésszerű megválasztásával még nagyobb örömforrást tudnának okozni a nagyérdeműnek.

A fogyasztói kispolgár jól ki van figurázva a bevezető epizódban, ahol a konditerembe menni lusta, de otthon, a tévéképernyő előtt azért tornázni képes háziasszony (férfi változata a szoba-builder) a kereskedelmi haszon reményében a médiafelületet eszközként használó manipulatív fitneszhercegnő áldozatává válik. Az üzenet átjön a szellemi kerekesszékben sínylődőknek is, viszont sehogy sem kötődik a városhoz.

A következő részben a filmek szerelmesei által jól ismert product placement körül zubog a geg forrás. Eme téma legközelebb talán Etyekwood-ban lenne helyi érdekű, hiszen Fót még messzebb van, tehát ez sem budaörsi kötődésű.

A harmadik jelenet szintén a fogyasztói ösztönlény nyusziját húzza ki a kalapból, amelyben egy terra sigillata nagyobb szenvedélyt gerjeszt a ’kattintós’ kőkorszakban játszódó R&L-ből is ismert Csányi Dávidban, vagyis inkább az általa alakított férfiban, mint a bármelyik kosztümben csinos Szalay Marianna. Itt már végre van Budaörs; vagy inkább Vicus Teuto? A bevásárló kocsi igazán remek kellék ilyenkor, és hozzá igen olcsó díszlet (mindössze száz forintba kerül!), nem is kell messze menni érte, elég körbejárni a lakótelepet néhány kóbor darabért. Kevés város mondhatja el, hogy egy valós háborút nívóvesztés nélkül ki tudna bírni akár évekig, hiszen ennyi élelmiszerrel, mint ami a környékbeli bevásárlóközpontokban és raktáraikban van felhalmozva, vígan túlélnék a lakók még az ostromlókat is. Vermes bácsit pedig lehet, hogy az árubőség gázolta el a rendszerváltáskor, ahogy Kádárt a peresz-trojka, de hát ez legyen a történészek dolga eldönteni.

Szalay Marianna, Csányi Dávid

Az első Litkai Gergely-darab igazán elmés, hovatovább briliáns, nem hiába viseli szerzője a Karinthy-gyűrűt. Itt is a szupermarketeket pofozzák az agyamputált alkalmazottainak zsánerképeivel. Nem jelezték, hogy Bakács Tibor is szerepet kapott, mint zombi, az attribútumává vált szalámi rúddal, kell is hozzá néhány másodperc, amíg a néző felismeri, hogy az nem ő, hanem Marton Róbert. A Michael Jackson-koreográfia viszont feledteti, hogy Brad Pitt sem tűnik fel ebben a Z világháborúban.

A panel Rómeó és Júlia szinte szomjazik a nindzsa átkapcsolásra, ami nem történik meg, sőt, valójában csak utalnak a panellakásra, mint budaörsi kötődésre, de nem tudjuk mindezt a jelenetből kikövetkeztetni. Ez a ’panel ninja-klán’ inkább al dente hungarikum. Arannyal ölni, az aztán a költői. De itt inkább ugranak, ahol az előbb még felmásztak, tehát az sem derül ki, melyik emeleten játszódik a lírikus dialógus.

Következik ezután ismét egy Litkai szerzemény. Ezúttal a munka és a magánélet összemosódása adja a (rendőr-)gerincet. A papírízű szakzsargon és a szokatlan nyelvi regiszter itt a motor. Bizonyára a szerző kicsúszhatott a határidőből, és az éjszaka közepén ébresztették a színházból sürgetve, és eme álomittas gyorsított eljárásból született meg ez a nem annyira csillogó darab, bár fél füllel hallgatva is szórakoztató. És ez a tehetség kritériuma! Mivel a legtöbb fiatal poéngyáros produkciója még teljes koncentrációval sem élvezhető. Páder Petra archaikus mosolya pedig ebben a szerepben is igen elragadó. Az igazi csattanó viszont hiányzik, méghozzá a gyermekaltató sokkoló. Olyan ez, mint amikor ’A három rendőr’ című képzelt darabban annyi a poén, hogy csupán ketten vannak…

Mivel kabaréról van szó (kabaré = komédia + zene), nem szabad elsiklani a melódiák és harmóniák kedves vegyüléséről, a dalokról. Ennyi ihletettséget ez a város vélhetően még nem nyújtott, sőt, a záróének akár helyi himnuszként is végezheti. Nehéz viszont eldönteni, hogy dicsérnek, vagy gúnyolnak, de hát ez a szatíra valódi ereje. Ezt a kettősséget hagyjuk meg mindenki személyes ítéletének, legalább forgatásra serkentik az agytekervényeket. Habár a zengzetek közül méltatlanul sok szól a már tollvégre kapott szédítő körforgalmakról, és ez begyűrűzik egyes epizódokba is. Az egyikből legalább megtudjuk, hogy a körforgalmaknál nyílnak a féreglyukak, amelyeken keresztül lehet az időben utazni, de az nem derül ki, hogy valóban 88 mérföld/órás sebességnél. A Budaörs címeres tarsolylemez finesze kárpótol az utolsó előtti epizód nyelvészkedő blődségén, amely túl sokszor tűnt szellemtelen idétlenségnek, pedig csak a jó szándék vezérelte a létrehozóit. Utóbbit fedezhetünk fel az utolsó, a változatosság végett detektív történetbe ágyazott játékban is, amelyben Fazakas Júlia, a tőle autentikusnak ható vadóc pezsgéstől egyszerűen megittasul az, aki látja, nem is törődve már azzal, hogy mennyire fárasztó az egész hóbelevanc.

„Olyan friss a darab, hogy a dramaturg még mindig dolgozik” – hangzik a végkonferálásban. És igazat adunk ennek, mert a premier napjának hajnalán, 102 éves korában elhunyt Gyarmati Fanniról, Radnóti Miklós özvegyéről és a Színház- és Filmművészeti Főiskola egykori tanáráról megemlékezni is hajlott volna a dramaturg, de inkább – éppen ezért – egy geg oltárán feláldozva kiölte a nevetést a nézőből az utolsó percekben.

Igazságtalan lenne a hat nagyszerű színészből álló csapatból bárkit is kiemelni, dicsérve teljesítményét, inkább azt állíthatjuk, hogy méltó példát mutattak a szinergia létezésének, vagyis hogy az összhatásuk nagyobb, mint külön-külön lemérve és összeadva. Mindegyikük a hivatásuk magaslatán áll, folyton nagyobb keretekre tágítva kicsiny városunk még kisebb színpadát, és őszintén reméljük, hogy a város – ha eddig még nem tette volna meg – a keblére öleli őket.

Mit is mondhatnánk végszóként a stáb többi tagjáról, az öt szerzőről, négy rendezőről, a zeneszerzőről és a szövegíróról? Talán nem sértődnek meg, ha csupán annyit mondunk erőfeszítésükről, hogy nagyszerűen végezték a munkájukat. Grazie!

Kelt: 2014. február 15, éjjel pálcika-pálcika-szék-hóember.

Adams

facebook:

0 Komment