Filmkritika: JUMANJI – A következő szint (2019)

(Budaörs, 2019. december 13. – Budaörsi Infó) 24 év telt el az első, még a nevezetes Robin Williams főszereplésével játszódó Jumanji (Jumanji, 1995) és mindössze 2 az újraforgatott, immár Dwayne Johnsonnal szó szerint megerősített Jumanji – Vár a dzsungel (Jumanji: Welcome to the Jungle, 2017) óta máig. Az idei folytatás, a Jumanji – A következő szint (Jumanji: The Next Level, 2019) mint az eddigiek, szintén december derekán került bemutatóra, habár csak a ’17-esben nincs egyedül karácsonyi időszak, hogy a néző saját jelenéhez tudja a hangulatot szinkronizálni.

Maga a címadó szó zulu nyelven „rengeteg hatás” jelentéssel bír, ami nevet viselő játék szerteágazó következményeire referál. Az 1995-ös filmalkotás egy azonos című regény történetéből merít, amit az ismert gyerekirodalmi szerző, a Polár Expressz-t is megalkotó amerikai Chris Van Allsburg adott ki 1981-ben. A Dwayne Johnson-féle Jumanji filmek már csak az címet és az alapötletet viszik tovább, miszerint egy misztikus társasjáték – a mai korhoz adoptálva egy videójáték – vad őserdei világot varázsol a résztvevőknek, kiknek a játék teljesítésén az életük múlik, miközben izgalmas kalandokat élnek át együtt.

A Robin Williams-es változat elsikkadt egy generációváltás alatt, és egyébként a maga idejében sem robbantott kasszát. Megmaradt egy furcsa és különös filmek, amelyben akkor még igencsak szokatlan technikai bravúr tűnt fel, ami ma már szinte észrevétlen, mert természetesnek tűnik a szuperhős filmes érában: a számítógép által generált látvány, alias CGI. A ’90-es évek első felében a vizuális effektus még merő újdonságnak számított, és puszta színpadi látványosságnak tekintették, mint például Michael Jackson „Remember the Time” úttörő videóklipjében (1992), és pusztán látatlan kiegészítésnek használták Spielberg Jurassic Parkjában (1993). Robin Williams komikus személye sem nagyon illett az összképbe, és ha hihetünk a szakmai pletykának, a szerepre Harrison Ford, Mel Gibson, Tom Hanks, Kevin Costner, de még Arnold Schwarzenegger is meg lett keresve az előkészítés idején, mégis a könnyedén improvizáló Williamsé lett Alan Parrish karaktere. Az izomkolosszus Johnson választása, miszerint egy tagbaszakadt testépítő legyen a domináns férfiszereplő, erre az utóbbi elúszott lehetőségre lehetett kísérlet, ami végül fényesen be is vált a kellő ironikus felhanggal.

A Jumanji – Vár a dzsungel túlszárnyalta elődjét, amelyhez pusztán egyfajta kegyeleti okból kötődött, méghozzá elég lazán (ugyanaz a városka és egy mém firka alapján „Alan Parrish was here”) és bizonyára azért, hogy ha bukik, legyen mibe kapaszkodni. Nos, annyira fölé kerekedett a szinte kultuszfilmmé avanzsálódott reboot, hogy az elég gyorsan követő folytatása, eme írás fő témája, a Jumanji – A következő szint már nem is foglalkozik az 1995-ös hagyatékkal, végképp elhagyta azt és minden tárgyi eszközével áttért a XXI. századra.

Ebben már bátran okostelefonoznak a szereplők – igaz, csak az elején -, el is laposítva a kezdést. Ha jól megfigyeljük az elmúlt pár év filmjeit, érzékelhető bennük valami ösztönös nosztalgia-erőltetés, ha a realitás hatásra törekednek a hollywoodi filmalkotók. Mintha oldalra köpve fordulnának el a mától, a ’10-es évek végétől: a kütyüvilágtól. Az év alkotása, a Joker is az internet és mobiltelefonmentes időben játszódik, vagy az éppen jövőre debütáló új Wonder Woman 1984. A technika a fejlett világ társadalmának nyakára nőtt, és lemaradt tőle az etikett, a mindennapi használatának kiegyensúlyozott viselkedése. Képernyőnyomkodó droidok vagyunk mindahányan, és ha ezt ábrázolják a filmvásznon, felhorkanunk az alpáriságán, aztán rögtön tükörként kezd működni és szégyellni kezdjük magunkat… Talán ezt a hatást szeretnék elkerülni az új filmek a kényszeres múltba plántálással, a jelen lehangoló és kínos ábrázolása helyett. Vigyázni kell, mert már kiserkent egy olyan generáció, amely életmódját tekintve a számítógép előtt üldögél és a virtuális valóságban szocializálódott. Egyre többen függünk a világhálótól és a szociális oldalaktól, miközben udvariatlanul használjuk a kütyüinket mindenhol, és legkevésbé kedveljük, ha felhívják erre a gyengeségre, a valóságra a figyelmünket. A film amúgy is egy képzelt virtualitásba szippant egy rövid időre, így hát a Jumanji dupla-kellemesen elringatja a szürke, sótlan mindennapok elől menekülőket, még ha csak rövid ideig is, de közben legalább szórakoztatja.

A Jumanji – Vár a dzsungel az első filmhez képest meglepően tudott újat nyújtani: immár nem a dzsungel ment a játékosok világába, hanem fordítva, egy videójátékhoz hűen saját virtuális valóság szimulációba kerülnek, számítógépes játékokra jellemző szkpriteléssel. Ez lehetőséget adott az úgy 3-5 éves ciklikusságot mutató, B-kategóriás, vagy valami még hasztalanabb töltelékfilmeknél jelentkező dramaturgiai elemnek, a testcserének. A négy kései tinédzser főhős az amerikai középiskolák sztereotip diákjaiból áll (izomagy, királynőci, kocka, alteros), ezért a testcseréjükben rejlő komikum azon áll vagy bukik, milyen kvalitású színészek játsszák el a szerepeket. Dwayne Johnson és Jack Black kimondhatatlanul nagyszerű választásnak sikerült, az előző őszintén parodizálja akár saját magát, a második egy sokoldalú komikus zseni (is). Amit lehetett a történetben rejlő helyzet- és jellemkomikumban, azt exponálta is a négy színész (rajtuk kívül még Karen Gillian és Kevin Hart). De mit lehet még kivedrezni ebből a szűk és sekély komikumkútból, ami a következő szinten is élvezetessé és emlékezetessé teszi a Jumanji nevet?

Dobjunk be két új szereplőt, minden más maradhat a megszokott. Az azonos-korúak-mégis-mások lehetőségeit kizsigerelték, tehát legyen egy új kontraszt, gondolták. Az életkor! Két Hollywoodban megmagasztosodott Danny színész, Danny DeVito és Danny Glover érkezett. Velük az időben legyalult csatamének háború előtti világképével, ósdi beszédstílusával és az információs forradalomban partra vetett halként értetlenkedő viselkedésével szeretné az alkotógárda életben tartani a poéngyártást. Néhol sikerül is nekik, de még a kacagók sem gyomorból hahotáznak, érzik, hogy erőltetett, elég ageing-szagú poénok ezek, még ha ártatlanok is. A generációs szakadék, korunk megannyi társadalmi bajából az egyik, itt bohóckodássá szelídül.

Min lehet még fokozni? A plusz két karakter miatt lehet az egyik új avatár egy állat is, illetve lehessen a játékon belül csiki-csukizni is a test-személy csereberével. Az új avatár-szereplő, a New York-i rapper/színésznő, Awkwafina személyében egy ázsiai származású is színesíti a csapatot. Minden egyéb új információ spoilerként hatna, de mivel elég hűségesen követi a 2017-es dramaturgiáját a mostani (hol jön az összezörrenés, kibékülés, lelkizés jelenet, stb.), a kalandok sematikájában csak a díszlet lehet újdonság. Valami bizarr posztmodern kulissza az egész, távol az eredeti és kizárólagosnak hitt dzsungeltől. Sivatag és égig érő, csipkés-havas hegygerincek az új helyszín. A tárgyi környezet (eszközök, épületek, járművek, statiszták ruházata, stb.) bődületesen eklektikus. Ha a következőket összevegyítjük, valami sejtésünk lehet: Mad Max, Erik a viking, gótika, steampunk, Disney, középkor, modern. Mindezek összeférceléséből kapunk valami behatárolhatatlant, ennyiben művészettörténetileg valóban korszerű, vagyis posztmodern.

Olyan nagy robbanást ne várjunk A következő szinttől, mint elődjétől. Kissé hamar érkezett és kiforratlanul, de nem hoz szégyent az elődeire. Sőt, a vége-főcím utáni jelenet nem hagy kétséget afelől, hogy ha jól hoz a konyhára a Jumanji név, akkor befűzik a következő folytatást is. Kérdés, hogy van e még patront ebben a beszűkült lehetőségű tárban, mint a testcsere virtuális közegben, szellemes párbeszédekkel. Figyeljük hát a Sony (Columbia Pictures) kasszájának csilingelését, és vegyes érzelmekkel várjuk az kifutását a dolognak, addig is tekintsük meg a filmet (ha lehet, eredeti nyelven, hogy a beszédre figyelve belássuk, mennyi munkát öltek a színészek egymás utánzásába), és konstatáljuk, hogy ennél jobb folytatás nem nagyon lesz, ha csak bőrlehúzásra készül a stúdió!

Adams

facebook:

0 Komment