Filmkritika – Csábítás (2017)

(Budaörs, 2017. szeptember 23. – Budaörsi Infó) A film a mai ember kulturális értelemben vett esszenciális tápláléka, mint ahogy a testnek a fehérje. Az első hivatalos, 1895-ös Lumiére-fivérek által tartott vetítést követő évszázadra annyira beleivódott a mindennapokba, hogy őszintén kijelenthetjük, hogy nélküle nem is lennénk a szó szoros értelmébe vett (poszt)modern emberek. A film az emberi élet minden korszakában jelen van a nevelő célzatú mesétől kezdve a fiatalos akciókig és az érett komolyságig. Kimondani is illetlen ugyan, de személyiségünk kialakítását és későbbi finomhangolását, illetve a világról való ismeretünk nagy részét a filmvászonról és az onnan egyéb platformokba (DVD, videotár, torrent, stb.) átlépő filmekből merítjük.

Mert ugyan honnan tudnánk, hogy milyen a világűr, ha mondjuk, nem készítenék el nekünk profi szakemberek a legfejlettebb számítógépes grafikával azt a látványt, amit csak a kiváltságos asztronauták láthatnak a maguk valóságában a saját szemükkel? Vagy a már megtörtént háborúk igazi poklát szemléltetni sem lehet másként, hiszen az olvasásból származó fantázia és képzelőerő nem vetekedhet a hiteles látvánnyal. Azt a látványt, amit lehet, hogy a valóságban senki nem élne túl, azt mi kényelmes székekben ülve, a térhatású hangok miatt kissé feszengve még élvezzük is.

Mert ugye a film valódi funkciója a szórakoztatás, és ha netán előtérbe kerül a művészeti gyönyörködtetés vagy horribile dictu a pedagógiai szemlélet a filmalkotóktól, akkor a csupán felszínes szórakozásra vágyó filmrajongó tömeg egymást taposva menekül a mozgóképfilmszínházakból, vagy reálisabban szólva: nem is vesznek rá jegyet. Ezért a tömegfilm és a művészfilm (az utóbbi alatt a szórakoztató funkciót kevésbé figyelembe vevő filmalkotásokat kell itt most érteni) aránya a mindenkori mozikban egyszerre tükrözik a filmstúdiók aktuális pénzsóvárságát és a fogyasztók igényességét, mert ezek egymásra is hatnak.

Idén május 24-én a leghitelesebb és legszínvonalasabb filmfesztiválon, Cannes-ban bemutatásra került Sofia Coppola alkotása, a Csábítás (The Beguiled, 2017), amellyel megnyerte a legjobb rendező díját is. Majd a nyár derekán a nagyközönség elé került, de teltházas vetítést nem tudtak kipréselni belőle szinte sehol és a kritika sem tudta hova tenni, inkább visszafogottan dicsérte és elandalgott a szép képkockákon. Mert az évtizede tartó, csihi-puhi dömpingben elszokott a szem a lélektani drámától, a cselekmény lokalizációjától (a Csábítás kamaradarab), a mindennapi emberek egymásra mért hatásának fuvallatától a felkorbácsolt viharáig.

A nagyszerű Francis Ford Coppola fajsúlyos filmes szakemberré kikupálódatott lányának hiába számit be a filmhez hozzáadott értéke (rendező, forgatókönyv író és producer egyben), valójában ez egy 1971-es, Clint Eastwood főszereplésével játszódó film (The Beguiled, 1971) újraforgatása. A különbség köztük a láttatás fókusza: amíg a ’71-es változat a nyersességre és a színészi játékra összpontosított, addig a mostani a lelki mozgalmakra és a különböző korú nők egy idegen férfi által kiváltott reakciójára.

A történet egyszerű: az amerikai polgárháború utolsó évében a déli hátországot (Virginia állam) is elérte a csatazaj, amely kilök magából egy sérült ellenséges északi katonát, ki egy helyi leányneveldébe kerül ápolásra. A zárt fegyelemben élő hét nő (négy kiskorú és három nagykorú, amelyből egy tanító és egy az intézetvezető) humanitárius indíttatásból ellátják és ápolják a sérült, ereje teljében lévő férfit, végül aztán érzelmi okokból elteszik láb alól. De nem menjünk ennyire messzire!

A film a lélektanra helyezi a hangsúlyt, a helyzet pedig nemcsak harmóniára, hanem rezonanciára is lehetőséget ad. Egy csatából menekült katona – maga a katona állapot – eléggé felnagyítja a férfiban a nők iránti természetes vonzalmát, míg a hosszú háborús évek alatt csupán egymásra számítható hölgycsokor férfimentes helyzetben éli meg a mindennapokat. Mindkét nem képviselői hiányt szenvednek a másik társaságából a háború embereket egymástól elválasztó oka folytán, így természetes, hogy a véletlen folytán rendelkezésre álló ellentétes nemű személy köré kikristályosodik a testi és szellemi vágy minden jégvirágja. Csakhogy amíg a katona egyedüli férfi a neoklasszikus stílusú, ión oszlopfőkkel büszkélkedő iskolaépületben, addig a hölgyekből hét darab van számára, habár azokból csak három az, akikben a közös áhítozás egymásra célba találna. Nem is állja meg, hogy ne csapja a szelet éppen annak, aki a közelébe kerül közülük, és az udvarias hálálkodásból lassan szerelmi vallomás kerekedik.

A bonyodalom igazi tragédiája nem a férfi rossz választása, hogy azon a bizonyos estén melyik felnőtt nő szobája settenkedik be és bukik le a többi előtt, hanem maga a helyzet, amit képtelenség lenne bárkinek is elkerülni. Ha éppen nem ő settenkedne be az egyik vágyakozóhoz, akkor ő rá nyitna be valamelyik, és ugyanaz lesz a végkimenete a dolognak. A tragédia elkerülhetetlen, csak a lezárása lehet változatos.

A Csábítás kiválóan ábrázolja, vagyis a színésznők mesterien alakítják a három különböző korú felnőtt nő hozzáállását és reakcióját a férfi udvariasságba burkolt, de inkább alattomos közeledésére. Az intézetvezetőt játszó Nicole Kidman a hibátlan angol úri hölgyet zökkenésmentesen játssza, az etikett-protokoll szabályok a karakternek (Miss Martha Farnsworth) már a vérévé váltak, így már a pulzusa sem nő meg, mikor csókra készül a katonával. A hideg értelem és az illem kőszobra, aki alig várja, hogy a férfi kezdeményezzen, de hűvössége mindezt ellenpontozza. A felellőségének súlya nem engedi, hogy erkölcse megbicsakoljon, éppen ezért a csalódása után könnyen hozza meg az iszonyú döntést.

Kirsten Dunst által alakított szereplő lesz végül az üllő és a kalapács közé került izzó fém, amely megváltoztatja a katona további sorsát, aki lebukásával hideg vízbe mártotta azt. Ő már egyidős a sérült katonával, nem hiába talál zakatoló szívük gyorsan egy ritmusra, mégis a roppant fiatal hajadon, Elle Fanning karaktere lesz azon ördög, aki állítólag a nő képében kísért.

Sofia Coppola filmjének van tanítása, még ha kevesen is veszik észre, pedig a zárójelenetben kiszúrja a néző szemét. A legfontosabb tanulság talán az, hogy egy összeszokott női társaság az egyik pillanatból a másikba képes fázist váltani, gyorsabban, mint amit a legértelmesebb férfi gondolná: szervezetből szervezetlenné, barátságosból ellenségessé, széttartóból összebilincseltté, kitárulkozóból zárkózottá, szívélyesből féltékennyé stb. Ezért nem érdemes se kijátszani őket egymás ellen, se a kegyüket keresni, mert nem lehet állandónak venni az állapotot, amit ki akarunk használni. Mondhatni, aki méhkasba nyúl, mézet is, méhcsípést is talál benne szinte egyszerre. Ezért a jó ’méhész’ füstölővel jár a méhek társaságába. Hogy mi ez a füstölő? Hülyék lennének a nők elárulni, a férfiakból pedig csak keveseknek sikerült kideríteni. A film férfi szereplőjének például nem sikerült.

Adams

facebook:

0 Komment