Színházi kritika – Rómeó és Júlia Budaörsön

(Budaörs, 2016. január 24. – Budaörsi Infó) Meglehetős csendben és fegyelmezetten gyülekezett a minden korosztályt képviselő közönség a Budaörsi Latinovits Színházban a Rómeó és Júlia január 23-i bemutatóján, miközben odakünn az ünnepélyes hóesés fehér fátyolba borította a valóságot. A végül bokáig érő meteorológiai jelenség az előadás végeztével szépen keretbe foglalta és öntudatlanul értelmező mezőbe fogta az előadáson látottakat. Kint is, bent is erősen dominált a fehérség, a hideg rázta az embert.

Mindenekelőtt szükséges megjegyezni, hogy hosszú idő elteltével végre láthatunk olyan színművet is Budaörsön, amely nem a könnyed, időelverő szórakoztatás köré épül, hanem a megrázó tragédia tisztítótüzében edzi a nézői lelket, hiszen a hahotában nem acélosodik a jellem (habár jegyet értékesíteni már csak az utóbbi tud). Ennek ellenére a darab megválasztásában erősen érződik a gazdasági érdek és valami tétova naivitás. Shakespeare Vilmos (sic!) eme opusa olyannyira közismert, olyannyira velőig lerágott csont, hogy hihetetlenül hangzik akár csak az említése, nem hogy a felmelegítése. A kisiskolástól az idősebb generációig még a legtájékozatlanabbaknak is a könyökén jön ki a végzetes, butuska szerelem eme drámai zászlóshajójának története. A végtelen számú, rosszabb vagy jobb feldolgozások és a központi témájának blődsége önmaga paródiájává változtatta a Rómeó és Júliát. Nemcsak a budaörsinek, hanem a földkerekség bármely színházának is lehetetlen teher ettől a több réteg kulturális guanótól megszabadítania ezt a drámát. De próbálkoznak, de próbálkoznak… Ugyanis Shakespeare kell, mindenkinek! Kell a rendezőnek, egy magára valamit adó színháznak, a nézők új generációinak és a színészeknek is, még talán a vitriolos tollforgatónak is. Podmaniczky Frigyes mondotta volt, hogy Shakespeare-t vagy jól kell adni, vagy sehogy; de adni kell. Nos, hát itt van Budaörsön 2016 legelején a Rómeó és Júlia, a maga gyermeteg szerelmi történetével, a bohózatba illő szellemes epizódjaival, az arisztotelészi tragédia tehetséges megcsúfolásával (a tragédia magvának jellembeli hiba okán kell bekövetkeznie, nem külső, véletlenszerű hatások miatt).

Ugyan nem illik megkérdőjelezni egy olyan jelenséget, amelyet a költői lángész minden időben fáradhatatlanul leír és az emberiség pedig folyton változatlan rokonérzettel fogad, de engedtessék meg egy La Rochefoucauld maxima, amivel árnyalásra kerül a szerelem mint kollektív mítosz (Jacques Ellul után szabadon): a szerelem elnevezést egy sereg olyan dologra alkalmazzuk, amelynek aligha van több köze a szerelemhez, mint a dózsénak a Velencében történtekhez.

Persze Veronában más a helyzet. De Budaörsön a színpadi díszlet kétregiszteres, sterilen fehér, hatalmas, ingerszegény felülete megengedi a dús fantáziával rendelkezőnek, hogy a világ bármely részét ráprojektálhassa, még akár Veronát is, azzal a közismert erkéllyel. A frissen mázolt kórházi elfekvő ingertébolyda ehhez a díszlethez képest! Olyannyira üres, olyannyira semmitmondó, hogy nem meríti el a nézőt a játékban, nem ágyaz meg az illúziónak, ami nélkül egy színjáték nem több, mint színészek szerepjátéka. A két szint megtervezése, felépítése (mindkét szinten tolóajtóval) és alkalmazása borzasztó anyagi és fizikai munkabefektetést feltételez, még akkor is, ha a szkéné alsó szekciója végül garázsjelenetté fajul. Mindenesetre eléggé megnehezítik a nézők dolgát azzal, hogy majd’ két és fél órán keresztül olyan látványt nyújtanak neki, mintha egy hatalmas, üres papírlapot bámulna, ami előtt színészek mozognak. Persze színes (cián, ibolya) fényjátékkal próbálják tompítani ezt az altató, untató hatást, de túl ritkán ahhoz, hogy tartós sikerrel járjon. A rendezőségnek úgy tűnik, állandó kézjegyévé váló fény-árnyék játéka most lámpa-fétissé zsugorodott.

Zsigmond Emőke és Dékány Barnabás

A székfoglaláskor az egyedüli fényforrás két erős reflektor, természetesen a nézők egyenes tekintetébe, hogy ne bóbiskoljon már az elején el. Majd Mercutio belépésével megjelenik a kézi fényvető, Júliánál pedig kézilámpa kerül alkalmazásba. Ötletes dolgok, látványosak, olykor igencsak plasztikusak, de általuk modorossággá vedlik a jó ízlés, mivel sajnos díszítő jellegűek, marginálisak, elhagyhatóak a történetet szempontjából, hiányuk tehát nem okozna problémát, jelenlétük viszont varázstalanít. A sötétségből éles fénybe váltás valóban jó hatásvadász elem, de fájdítja a szemet. Ez is varázstalanít.

Néha azt sejti a néző, hogy szándékosan rázzák fel az illúzióba merülésében, nehogy végül beleélje magát a játék varázsába. Ebben szerepet játszik kis részben azon antagonisztikusság, hogy egy régi, veretes nyelvezethez absztrakt, modernizáló külsőséget adnak szubsztrátumnak. Nagy a disztancia az emelkedett, költői nyelvezet és az ágyékot markolászó, bohóckodva verekedő jelenetek között, pedig Mészöly Dezső fordítása újszerűbb, mint Kosztolányié. Illetve ha már kézjegyről volt szó, sajnálattal kell konstatálni, hogy a Budaörsi Latinovits Színház egyszerűen nem állja meg, hogy ne keverje bele a játékba a közönséget, vagy ne járjanak-keljenek a zsöllyék között a színészek. Ezt gyógyíthatatlan kamaraszínházi viselkedésnek muszáj diagnosztizálnunk, nagy bánatunkra. Bár lehet, hogy egy vasfüggöny beszerzése után komolyodna, emelkedne az önérzet is.

Varázstalanításhoz tartozónak vélem a ruhatár felszereltségét is, viszont ez olyan régi gondja az intézetnek talán, mint maga az épület. Egyszerűen nincs fejlődés a kosztümök vonalán legalább egy évtizede: a turkálók divatjamúlt formavilága keveredik az utcai sutyerák vélt ízlésével minden tekintetben, néhol a nagyobb kontraszt miatt nyakkendős-öltönyös menedzser alakzatok bóklásznak, meg a hölgyekre jut egy-egy estélyi. Félreértés ne essék! A néző nem kívánja a XVI. századi veronai öltözeteket, se a mindenkori drámák alapidejének korhűségét, csupán csak a koncepciót és a következetességet. Annál átlátszóbb ízlés ellen elkövetett gaztett pedig nincs, amikor a hiányt próbálják eladni erénynek…

A történetről magáról nincs mit értekezni, mivel kívülről fújja mindenki, aki elmúlt 12 éves. A dramaturgiát megmentette a színpad kettős jellege, mert szinte filmes vágásokként tudnak általa szint és jelenetet váltani. Igazán kiemelkedő, említésre méltó és dicséretet érdemlő látványra a Capulet házibulinál kerül sor. Habár az ötletes, karneváli maszkok is sterilek, a lüktető zaj (fiataloknak: zene), az élénk fényár és a lassú forgolódás organisztikussá változtatja a pillanatokat. Ebbe a partyba Melpomenéhez simul Euterpé is, miközben Terpszikhoré csípőjét rázza. Nem hiába csúcsjelenet: három múzsa egyszerre van jelen.

Volt olyan pillanat, amikor a nagy Michelangelo sixtusi freskóját lehetett sejteni, máshol pedig Madarász Viktor híres Hunyadi László siratását, de hogy hol, maradjon titok. Az is lehet, hogy az alkotók se tudnak róluk, nem is gondoltak ezekre a reminiszcenciákra. Ez esetben mindez szemléletes példája annak, hogy a művészet közös, de intuitív értékrend.

A színészek méltatásáról nagy számuk miatt nem lehetséges adott kereteken belül teljes áttekintéssel szólani, hiszen a tapsözön alatt legalább 18 bedolgozót lehetett összeszámolni, az ominózus táncjelenetben pedig vendégjátékosok is forgolódtak. A Rómeót játszó Dékány Barnabás az egyetemi hallgatói státuszában ennek ellenére szót érdemel, mivel hihetően, abszolút beleéléssel, bár néhol szertelenül tett eleget a hős szerelmes karakterének és ez több, mint jó kezdet ehhez a szakmához. Chován Gábor rózsatépésben akár világrekordra is számot tarthat, Ilyés Róbert pedig hozza a tőle megszokott formát: egy igazi hideg kőszikla, amelyen a lanyha hangulat tajtékja is könnyen megtörik, de érzelmi kitörések alatt még színelváltozásokra is képes. Bohoczki Sára és Páder Petra, mint tisztes matrónák életkoruk miatt is kontrasztosak (egyszámjegyű a darabbeli gyermekeik közötti korkülönbségük), de mindezt bizonyára a színészpaletta kényszerítette ki. Amit a Júliát alakító Zsigmond Emőkét illeti, a hosszú monológok, a látványos szituációk ellenére két dologról marad emlékezetes: a lekváros kenyér majszolásról – mint kamaszkori attribútum – és az erkélyjeleneti bugyi villantásáról, pedig ennél többet érdemelne.

Végezetül, egyfajta zárógondolatnak a budaörsi Rómeó és Júliáról azt mondhatjuk, hogy ezzel az előadással sem öregbítik Shakespeare hírnevét, mivel az anélkül is szárnyal. De nem is rontja, hanem méltón ápolja, reprezentálja, közvetíti, próbálván igazítani a jelenhez, ami mindaddig nehezen fog csak összejönni, amíg a rendezőség egy zárt alkotói burokból próbálja meg kikövetkeztetni, mire van szükség odakünn a számára ismeretlenben.

(Budaörsi Infó/Adams)

facebook:

0 Komment